Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Patak Márta: Egy kuplét, nagyságos asszonyom?
hogy kórházba vitték az öreget, kiabáltak, de biztos hátul voltak, nem hallották, a piacon voltak, vagy akárhol, pedig ugatott a kutya is a hátsó udvarban, mégse jött elő senki. Az öreg szomszéd kilencven körül járhatott. Szellemileg teljesen friss, ép gondolkodású, vidám természettel megáldott ember. Mindennap énekelt az asszonynak. Egy kupiét, nagyságos asszonyom?, állította meg az utcán, ha összetalálkoztak, és az asszony szívét erre mindig a túláradó örömhöz hasonlítható érzés fogta el, mely egyszerre fáj is, mint amikor egy kisgyerek először mondja ki az ember nevét. Aztán amint rákezdett reszkető hangján, az asszony nevető pillantással vízkék szemébe nézett, békességes mosoly ült ki az arcára, és ott is maradt végig, amíg az öreg szomszéd énekelt. Sietett volna a dolgára, de türelmesen kivárta, amíg az öregember a torkát köszörülve megkeresi a hangot, kicsit elfordul, oldalra néz, mielőtt rákezd a nótára, és egy bizonytalan pontra mered valahol a közelben, mintha onnan olvasná le a szöveget. Mint amikor az óvodás kisgyerek verset szaval. Kipirult az arca, miközben teli tüdőből fújta, hogy Jöjjön velem nagysád, simmit járni, bizsereg a talpam, nem tud várni, ha a zenekarban hottentotta tamtam szól. Mikor a vége felé közeledett, már nem sok volt hátra a strófából, óvatosan visszaemelte az asszonyra a tekintetét, de pillantása mélyén még mindig ott érződött az a távolság, ahol valaki erősen koncentrál, mielőtt megszólalna, nehogy olyasmit mondjon, amire a másik rögtön nemmel válaszol, vagy épp egy váratlan, ám mégoly vitathatatlan ténnyel rácáfol. Az asszony legszívesebben megölelgette volna az öregembert. A hajóállomás előtt álltak. Ahogy az öregember visszahozta a Duna felől a tekintetét, lassan, mintha nem akarna mindjárt ránézni erre a fiatalasszonyra, mintha megint attól félne, az ő szemében is ott látja azt a rosszalló pillantást, amit régen az asszonyéban, Isten nyugosztalja, most meg többnyire a három gyerekében és az ismerősökében lát, akik becsületből végighallgatják ugyan a nótát, meg is dicsérik időnként, de ő akkor is észreveszi rajtuk, hogy csak udvariasságból teszik, nem őszinték, sietnének, nem érnek rá az ő kupiéit hallgatni. A szomszéd- asszony azonban sose sietett, vagy ha éppen sietett is, akkor sem sajnálta azt az öt percet, amíg a kupié után a kassai bevonulás rövid története tartott. Mindig ugyanúgy, szigorú sorrendben, az odaútban gyorsan, visszafelé már csigalassúsággal vánszorgó katonai szerelvényekről, hangos őrmesterekről szóló mesében, katonanóta-strófákkal vagy címekkel tarkítva az eseményeket. Az asszony látta az öregember tekintetében, hogy messze jár. Akkor is, amikor rákezdett a nótára, meg akkor is, amikor visszajött onnan, ahová az a kupié repítette. Vízkék szemét a távoli pontra függesztve énekelt, fújta a nótát, mint a farsangi műsorban először fellépő óvodás kisfiú, akinek megszűnik a világ, amíg az ő szerepe tart, mert nem történik, nem is történhet semmi más, amíg ő énekel. Az öregember is így volt. Nézte a hajóállomás öreg szederfáját, és talán a fiatalságára gondolt. Az asszony nem tudta, de ilyesvalamit sejtett, mert amikor az öregember a nóta végén megszólalt, mindig ugyanazt mondta, mindössze annyit csak, hogy elrepültek az évek, szomszédasszony. Aztán meglóbálta bordó nejlonszatyrát, búcsúzásképpen intett egyet, azt mondta, pá, nagysád, és határozott léptekkel elindult a kerékpárúton lefelé, a híd irányába. 7
