Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Tóth Ákos: Minden esti kérdéseink (Új könyvek Babitsról)
nek fényt, vagyis Babits költészetalakulásának aktuális módozataiban és útmutatásaiban egyesülten prezentálják a poétái műhely egyszemélyes vállalásfelelősségét, öntörvényű haladását és a mindenkori (kulturális) igazodás szempontrendjét alakító belső és külső elvárásokat. A Miért Szimbólumok? (Egy címadás értelmezési lehetőségei) című írásban az értelmező-szerző például a cikluscím mára tán megkopott progresszivitását adja vissza, mikor a fiatal költő öntudatosan vállalt modernsége, példaválasztása (ki)hívószavaként és a negatív kritika rásütött, látványosan visszaigazolt bélyegeként egyszerre szituálja a szimbólum babitsi fogalmát. Kelevéz módszerének (szívesen mondanék technikát, hiszen a szövegfilológia eljárásai kezén nagy hajlékonysággal alakulnak mindig az adott szöveg értő felfogásának eszközeivé) életképességét mutatja, hogy néha a legkisebb szövegindíték, egy nagyobb egészből kiemelt pár soros rész (jó példa: a „Hiszem az ezer istent" - A fiatal Babits rendhagyó Credója), néha pedig művek egybekapcsolódó csoportja, önállóan, úgy tűnik, nem is egész értelmű halmaza (1. „Lelkemben bakhánslárma tombol" - A fiatal Babits dionüszoszi és apollóni verseiről), megint máskor az életművet, bizonyos szakaszát jellemző átfogó probléma (pl. „A név, mely áll e kis papíron" - A név jelentésének kérdése Babitsnál) jelenti azt a lehatárolást, melyen belül az újraolvasó szándék munkába kezd, s ahonnan igen sokszor nagy eredményeit származtatja. A személyiség és a hozzá tartozó mű fennmaradását, az emlék elsőrendű megképződését az emberi kultúra különböző feltételei között egyformán a név, a szubjektum bonyolult világban létét egy-alakra redukáló jel emlegetésétől, ismétlő megtartásától, a kultusz eszközeivel való „megszentelésétől" remélték mindenkor s remélik ma is. A születésnapok vagy halálévfordulók köré szerveződő magyar ünnepléskultúra, a jubileumokat legújabban évhosszú eseményfolyammá szétterítő hivatalos igyekezet mintha sokszor valóban csak emlegetné, beszédbe hozná a megünnepelt nevét, s kevéssé lenne képes tartalommal, a személyiséggel, a művel való találkozás primér élményéből táplálkozó véleménnyel is feltölteni a névjegy „tovaszálló szavát". Az emlékévek természetesen remek alkalmat kínálnak arra, hogy a tudományos megvitatás tárgyaként újra s tartósabban reflektorfénybe álljon egy-egy alkotó s egész életműve - ez azonban nem jelenti azt, hogy a róla esett sok szó, hasznos mondat és odafigyelés, konferenciák és felolvasások automatikusan irodalmi helyzete tisztázódását vonják maguk után. Babits esetében egyértelműen ennek lehetünk tanúi: a művét lassan száz éve övező megosztottság, irodalmi állóháború (koronként változó leosztásokkal és intenzitással) mintha ma is tartana, Babits megítélése végső - néhol valóban hihetetlen s az idő békítő vagy megoldó hatalmának ellentmondó - szélsőségek közt mozog. Ilyen esetekben az élő irodalom tanúskodása, kritikus odafigyelése, a mai olvasástapasztalat konzekvenciáinak ismertetése, szembesítése az elvárásokkal, ha nem is perdöntő, de biztosan kiegyensúlyozó hatással van/lehetne a viszony felmérésénél. A szekszárdi Illyés Gyula Megyei Könyvtár Engem nem tudtak eloltani című kiadványa, mely a 125 éve született író előtti tisztelgés nevében mutatja be 24 kortárs magyar alkotó Babitscsal kapcsolatos művét, nyilván ennek az (olvasói) igénynek a nevében szerveződött. A kötetben szereplő írók egymástól karakterükben, irodalom-felfogásukban, életkomkban és láthatóan az emlékezés gesztusához való hozzáállásukban is meglehetősen különböznek. A gyűjtemény által vállalt összkép-alkotás olyan sokszínűséget, vegyességet hozott létre, ahol a műfajilag egyeztethetetlen, terjedelmükben, megszólalásuk személyességében széttartó koncepciók csak egyetlen, valóban legkisebb közös nevezőhöz rendelhetők egyként hozzá: a 'Babits Mihály' tulajdonnévhez. Ám akad olyan írás is, ahol még ez a megegyezéses minimum is háttérbe szorul: Kukorelly Endre másutt (A teremtmények arca, A huszadik század legszebb magyar versei című antológia) is megjelent verslistája (10 [Vagy majdnem] kedvenXc versem) legalább annyira olvasható József Attila-, Dsida- vagy Tandori-hommage-ként, mint ideillő Babits-dolgozatként. Szkárosi Endre Életfiai című írása, mely egy „eszmélkedéstörténeti emlékirat" részleteként szerepel a könyvben, s hangsúlyosan, a kötetzárlatra illesztették, a műfaji meghatározás formálisnak tetsző, a memoárjellegű gyermekkoridézésben később jelentőséghez nem igazán jutó mozzanatán túl ugyancsak mellőzi a Babits művéhez, személyéhez való közvetlenebb kapcsolódást. A könyvszerkezetre jellemző határozatlanság érzetét fokozza az is, hogy az egyes művek után kereső olvasó szembesülhet vele: jórészt másodközlésekkel találkozik, nem eredeti, a tavalyi ünnepély alkalmára született szövegekkel. Önmagában mindez nem lenne baj, bár az évforduló nagyszerű lehetőséget kínált volna a kiadónak egy kiterjedtebb és rendszeresebb, a kortárs magyar irodalom fontos alkotóit egybegyűjtő emlékkönyv kivitelezésére. Mint minden hasonló elgondolású tisztelgő könyv, a visszaérkezett válaszokra utalt kiadvány, igencsak egyenetlen színvonalú lett a szekszárdi könyvtár emlékezése is. Éppúgy található benne remekmívű, Babits emlékéhez s művei legjobb színvonalához méltó emlékszonett, mint a lokálpatrióta lelkesedés diktálta gyengébb versezet. A gondosabb megszerkesztés, a meghívott vagy válogatott szövegekkel szembeni határozottabb alaki, formális, műfaji kritériumok hiányára vall azonban, hogy egyformán foglal magába e könyv az írás státusig sem jutó, 92
