Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Tóth Ákos: Minden esti kérdéseink (Új könyvek Babitsról)
írásának egy alakzataként, jellegzetes etikai és esztétikai felfogást hirdető változataként definiálja, de sosem teljes tért követelő törvényeként terjeszti szét. Mindezen tanulságok közreadása, felkínálása a megfontolásnak a II. világháború utáni hosszú hallgatás évtizedeiben a Nyugat továbbélő, harmadik nemzedékére, a Babits jelenlétét távolról vagy közelebbről megtapasztaló (egykori) fiatalokra (mindenekelőtt Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Kardos Pál, Rónay György alakjára, törekvéseire gondolunk) várt, ők voltak azok, akik a füleket a Babits-élmény meghallására, befogadására nyitogatták. Természetesen az évfordulók mindig jó alkalmat kínáltak, hogy a kortárs irodalomértés, az esztétikai elvárások hivatalos fő sodrából kiszo- rult/kiszorított alkotó hatalmas művére fény derüljön: amikor Nemes Nagy Ágnes A hegyi költő című könyvvázlatában, a születés 100 éves évfordulójához igazítva közzétette élethosszú Babits-olvasása válogatott lapjait, nem csupán a mindenkori szakirodalom fontos hivatkozását hozta létre, de az Újhold hasonsorsú, s hasonvád alapján lefokozott írójaként a személyes hitel rangfedezetével, ítélete közismert szigorúságával segítette fel Babitsot a felejtés még nagyobb mélyeiből. Hogy az 1970-es és '80-as éveket a Babits-kritika első aranykoraként, a megpezsdült érdeklődés időszakaként emlegetjük s látjuk ma már, arra - többek előkészítő munkáján épülve - két hallatlan fontos kötet megjelenése jogosít: Németh G. Béla Babits, a szabadító (1987) című elemzésgyűjteménye és Rába György monográfiája 1981-ből. S ha elmondható, hogy a korábbi évtizedek korrektebb, méltányosabb Babits-képén munkálkodó életrajzok és pályaösszegzések, műismertetések és esszék gyakori hibája az volt, hogy az „írófejedelem" vitatott rangját a kiválóság bizonygatásával, a pozitív elfogultság túlzó következtetéseivel vélték visszaszerezhetőnek, vagyis legjogosabb igényeik bejelentésekor voltaképpen maguk szigetelték el Babitsot rekonstruált jelenkorán belül, választották le szervesen keletkező, figyelmes művét a hasonló kortársi teljesítményekről, akkor rögvest hozzátehetjük azt is, hogy e két fontos kötetnek sikerült a Babits-költészet lényeg szerinti másságára úgy rámutatni, hogy közben ne izolálódjék e líra megannyi eljárása, ne képződjön meg újra és újra a költői szerepelvárássá vált, utóbb a poétikai magatartás ráolvavásszerű mantrájaként visszhangzó „különös hírmondó"-szerep, magányos prófétapóz távolító hatása. Amikor korszerű Babits-értésünk szisztematikus, a filológiai feltárás kezdőmunkáját és az értelemközvetítés, kommentár feladatát egyként felvállaló alapkönyvét keressük, akkor mindenekelőtt, s szinte kötelezően Rába 1981-es monográfiájára kell mutatnunk, mely a költő 1903 és 1920 közötti első korszakának költészetét nehezen meghaladható invencióval és alapossággal vizsgálta át, dolgozta fel. Az új könyvvel azóta is ritkán jelentkező irodalomtörténész (utolsó tanulmánykötete az 1986-os Csönd-herceg és a nikkel szamovár volt) a tavalyi emlékév fontos eseményeként publikált munkáiban mintha számot vetne akkor elért eredményeivel, újra megmérné néhány végkövetkeztetését és új kérdésirányokból javasolná megközelíteni a Babits-művet és környezetét, a metamorfózisaiban, folyamatos változáskényszerei közt szemlélt modem költészetet, Nyugat-elképzelését. Rába tanulmányozásai legfrissebb anyagát - az egymást követő, de ugyanegy nagy tárgyon munkálkodó kritikus- és történészgenerációk közti tisztelet és együttműködés nemes példájaként - abban a Babits Kiskönyvtárban jelentette meg, mely a Sipos Lajos nevével fémjelezhető, a '90-es évektől a Babits-kutatásnak szervezett intézményi formát adó, szövegkiadásokat és kritikai munkákat közzétevő, karakteres és tevékeny műhelyének irodalomtörténeti sorozata. A szerző korábban folyóiratokban, más tanulmánygyűjteményeiben közölt és publikálatlan írásaiból szerkesztett új könyve egyetlen gondolati vállalkozás menetét ölti: a köteteimben rövidítve megjelölt, majd a kezdő tanulmányban kifejtett hipotézis köré építi tanulmányait, azt bizonyítja, tárgyalja és látja el az élő megfelelések bő anyagával. Rába feltevése szerint a magyar költészettörténet kezdődő és kifejlett modernségét reprezentáló Nyugat működésének évtizedei során nyomon követhető a változás, mely a beszédhelyzet kezdeti exkluzivitását, ünnepiségét fokozatosan leveti, s a hétköznapok jelzéseiben, a semleges idő hosszán pillantja meg, állítja elő a líra újfajta ünnepélyének momentumait. A „nagy generáció", Ady, Babits, Kosztolányi és a Rábánál velük egyrangú költőegyéniségként előlépő Tóth Árpád számos egyéni különbözőséget, szándékos és indirekt eltérést felmutató, mégis néhány nagy tendencia mentén eggyé látható fejlődése szolgáltatja a lényeges alakulásnak poétikai tényanyagát, szemléletes verspéldáit. A könyv elején olvasható két nagyszerű írás - a 'belső forma' mibenlétére vonatkozó általánosabb meghatározás-kísérlet (Valami a belső formáról - Egy kompozíciós elv költészetben, prózában), majd a kinyert fogalom működését visszaigazoló esettanulmány, a csodálatos utazás toposzát művek során át követő gyakorló alkalmazás (Csodálatos utazás - Egy toposz alakváltozatai) - úgy hangol rá a kötet jó felét kitevő Babits-tanulmányokra, hogy egyszersmind rámutat a témáknak és rákérdezéseknek, a költői problématételezésnek és nehézségeknek a művek összefüggésszerűségében, kapcsolódásában testet öltő, személy feletti minőségeire is. Rába Babits-alakját mindig méltányosan és mértéktartóan, a költő hibáit/gyengéit tagadhatatlan erényeivel együtt emlegetve 90
