Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Vincze Ferenc: A késő modern poétika jellegzetességei Dsida Jenő költészetében
Vincze Ferenc A késő modern poétika jellegzetességei Dsida Jenő költészetében „Szegény Erdély! Szegény irodalom! Nyakába kötve irdatlan kolonca!" Dsida Jenő: Tarka-barka strófák Lezártnak tekintett életművek újraolvasása esetén szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az olvasói és értelmezői magatartásformákat gyakran meghatározzák azok az előíté- letszerűen tételeződő megközelítésmódok, melyek az évek során az életmű értelmezésére, kanonizálására, irodalomtörténeti elhelyezésére tettek kísérletet. Hadd idézzem itt kissé hosszabban Fűzi László Németh László regényei új ráolvasásának kapcsán tett megállapításait, melyek úgy vélem Dsida Jenő költészetének 21. századbeli elemzésekor is megállják helyüket: „Azt viszont feltehetően teljesen joggal feltételezhetjük, hogy a szépírói munkák addig élnek az olvasók tudatában, amíg az olvasók az egyes művek gondolati kérdéseit a maguk gondolkodásával, gondolati dilemmáival kapcsolatba tudják hozni. Ha ez a kapcsolódás eltűnik, akkor a valamikori élő mű történeti-irodalomtörténeti jelenséggé alakul át, ami nem azt jelenti, hogy ekkortól már nem lesznek olvasói, hanem azt, hogy olvasói történeti-irodalomtörténeti jelenségként szeretnék megismerni, s olvastakor már nem szembesítik a maguk kérdéseit a mű kérdéseivel. Az irodalom- történetben élő művek ugyanakkor át is lényegülhetnek ismét sokakat érdeklő-érintő munkákká, ha nem így lenne, akkor nem találnánk magyarázatot arra, hogy miért és miképpen következhet be egy-egy író reneszánsza, újbóli felfedezése. "l Dsida költészetének értékelése az elmúlt évtizedekben többször is megtörtént, hol több, hol kevesebb sikerrel. A költő korai halálát követő második világháború, majd a mind Magyarországon, mind Romániában bekövetkező hatalomváltás nem kedvezett annak, hogy e költészet irodalomtörténeti értelmezése és a kánonban való elhelyezése megtörténjen. 1945-öt követően Dsida szövegei - elsősorban talán vallásos témájuk miatt - nem kerülhették el a peremre szorulást, hiszen a kommunizmus ateista világszemlélete nem tűrte az ilyen és ehhez hasonló költészet tárgyalását. A kolozsvári Utunkban lezajlott vita (1956-1957) jól mutatja, hogy az ötvenes évek kultúrpolitikája mennyire idegenkedett attól, hogy újra a „haladó hagyományok" közé emelje Dsidát. Klerikálisnak, a Markovits Rodionnal folytatott vitája miatt zsidóellenesnek - tehát egyértelműen jobboldali „elhajlónak" kísérelték meg feltüntetni, s csak Panek Zoltán, Szőcs István, Páskándi Géza és Földes László értékelő írásai adtak lehetőséget arra, hogy Dsida költészetét mégsem utasították el teljes mértékben.2 A vita mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiekben a figyelem ráirányuljon Dsida költészetének vallásos jellegére, s ezzel egy időben a vele foglalkozó szövegek azt is megkísérelték kimutatni, hogy a két világháború között megjelenő transzszilvanizmus világképe és eszmerendszere is 1 Fűzi László, Mégis: hogyan olvassuk Németh László regényeit?, in Fűzi László, A középpont hiánya, Kalligram, Budapest, 2008, 142. 2 Erről bővebben: Vincze Ferenc, Ideológia és rekanonizáció. Az 1956-57-es Dsida-vita diskurzus és retorikája, Forrás, 2007/5. 42
