Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Hász Róbert: Júliával az út
Húsz Róbert Júliával az út Amikor kijöttünk a vendéglőből, az órámra néztem. — Messze vagyunk még? — Legföljebb egy óra. — Ha nem sietünk, ránk sötétedik. — Annál jobb. Semmi kedvem falu hírével érkezni. Beültünk, indítottam, kigurultunk a parkolóból. A hátsó ülésen továbbra is csend volt. — Ijesztőek a gyerekek, ha hallgatnak - szaladt ki a számon óvatlanul. Felkapcsoltam a fényszórókat. Az utat mindkét oldalról magas, sudár nyárfák szegélyezték. Mintha óriások álltak volna sorfalat a leszálló alkonyatban. Tartottam magam az egyezségünkhöz, vártam, hogy ő beszéljen. Mikor már kezdtem beletörődni, hogy a csend tartósan berendezkedett közénk, így szólt: — Nem tudom, végül mi mozdította meg bennem az elhatározást. Az udvar a kőkerítéssel, végében a nagy olajfával? A kék tenger látványa a kerítésen túl? A faerkélyes ház? Vagy inkább a kilátástalanság, a sivárság, amiben éltem, a pénztelenség, ami várt rám, billentett ki végül tehetetlen melankóliámból? Minél tovább nézegettem a nálam hagyott fényképeket, annál jobban erősödött bennem az érzés, hogy levegőt akarok körém, napsütést, kék eget a fejem fölé, tengert, szabadságot! Megéreztem a kaland lehetőségét, az alkalmat, amit nem szabad elszalasztanom. És az ismeretlent, persze, hiszen Őszi bácsi nem szolgált valami sok információval arról, tulajdonképpen mit is akart tőlem? Huszonkét éves voltam, érted? Nem ismertem lehetetlent. Nem féltem semmitől. Az unalmat leszámítva. Azon a délutánon, a kollégiumi szoba magányában, a két darab fényképpel a kezemben eldöntöttem, hogy leutazok Oszkár bácsihoz a tengerre, lesz, ami lesz, a júliust és az augusztust nem fogom anyám deprimáló társaságában eltölteni, de az egyetemi otthon magányában nyomorogva sem. Legföljebb ha nem tetszik, amit tapasztalok, hazajövök. Mit veszíthetek? Még ugyanazon a héten sürgönyöztem neki, hogy mikor érkezem. Mindig ilyen voltam, makacs, keményfejű, ha valamit elhatároztam, hát akkor azt véghez is vittem, ha kellett, tűzön-vízen át! Ismersz, nem? Júlia rám nézett, mintha valóban választ várt volna kérdésére. Én meg, miközben az úttesten szemberohanó szaggatott csíkokat figyeltem, láttam őt magam előtt, ahogy ott áll a Balkán kapujában, a belgrádi pályaudvar peronján, várja a vonatot, amely leviszi majd a tengerre. Farmernadrág, fehér vászoncipő, egy szál póló, kék, alumíniumvázas hátizsák. A pályaudvaron keresztülsuhanó déli szél részlet 16
