Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 2. szám - Vári Attila: A telihold bora
Az utolsó vendég utolsó éjszakájának ismerete megoldotta volna a rejtélyt. Választ kaphattak volna kételyeikre, kimondott, vagy csak éppen gondolatban fogalmazott kérdéseikre. A motel elsötétítetlen ablakain besütött a telihold, s ha a kincskeresők értettek volna a keleti mágusok nyelvén, megfejthették volna a szobák falára vetülő árnyékok hieroglifáit. Talán azt is kiolvashatták volna belőlük, hogy Edina a tornácon ült, mielőtt bekövetkezett a katasztrófa. Már elmúlt éjfél, de nem volt sem álmos, sem fáradt, bár az a verem méretű lyuk, amelyet a kert végében napok óta mélyített, ma is, vendége érkezése előtt is megdolgoztatta. A tufában gyermekfej nagyságú kövek bújtak meg, s szinte egész délután kotorta a gödröt, mert ismét egy új tőkével szaporodott a birtok. A felhőtlen égen ragyogtak a csillagok. Holdtölte volt, s Edina belefeledkezett a látványba. A Hold kékje olyan valószerűtlenül folyta be a kertet, mintha nem is sugarak, hanem valamilyen ismeretlen folyékony anyag vagy temetői lidércfény lenne. A harmat csillogott, s a málnabokrok alatt vörösen izzott egy szempár. A fák még lombtalanok voltak, de a messzi nyárfasornak már tömege volt, s a hatalmasra duzzadt rügyek ragacsos héján megtapadt ez a kékség, s ettől az ágak szinte fosz- forosan pislákoltak, mintha millió elemlámpa égője haldokolt volna rajtuk. Néhány sor szőlőtőke, díszőrségbe rendelt gárdisták vigyázták a kert végi dombot, éppen csak annyian, hogy jelesebb napokra juthatott volna belőlük egy-egy borral teli palack, mert Edina úgy tanulta nagyapjától, hogy nem szabad kizsigerelni sem a tőkét, sem pedig a földet, s konokul tartotta magát az egy tőke- egy palack elvhez. Július végétől egészen a fagyok beálltáig folyamatosan szüretelt, hiszen nem volt két azonos fajtája az ültetvényben. És nem a levágott fürtökből készítette a mustot, leszemezte, aztán egy parányi préssel szinte taplószárazra nyomta őket, s minden leszedett tőke terméséből közel liternyit töltött az érlelő hordót helyettesítő széles szájú négyszögű üvegekbe, amelyekre aztán dugó helyett almát, körtét tett forrása idejére. Nem csak illatukban és ízeikben különböztek a palackba átfejtett borok, de a hétdecis üvegek a víztiszta átlátszóságtól a sárga és halványzöld árnyalatain át az éppen csak rozsdástól a vörösig, a tintakékig és feketéig a színeknek olyan árnyalatait mutatták, hogy az a néhány ember, akit beengedett a pincébe, ámulva nézte a gyertya fényétől sziporkázó vagy hallgatag bársonyosságba temetkező butéliákat. Gazdag gyűjtők versenyeztek volna a kézzel rajzolt címkéjű palackokért, mert az a néhány szerencsés, aki láthatta, mi több, meg is kóstolhatta Edina borainak valamelyikét, legendát mesélt, s mert vendégei többnyire borászok voltak, de legalábbis szőlőbirtokosok, a kirekesztetteknek hinniük kellett, hogy a parányi ültetvény nem más, mint a világ nyolcadik csodája. De soha senki sem jutott hozzá árverésen Edina-féle palackhoz. És valóban, minden palacknak neve volt, mint ahogy a bort megtermő tőkéknek is. Alexander és Buda, Tibor és Gyula sorakozott görög és spanyol, olasz és 11
