Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 12. szám - Surányi Dezső: Kecskeméti baracksirató (A tradíció még feltámasztható?)

Kedveltsége mégsem volt nagy, képzőművészeti ábrázolása ritka, mert a félbeszakadt élet jelképe Kínában. A lírában mégis találunk kínai verseket, melyek a barackkal foglalkoznak. Po Csü-ji (772-846) szép költeményt írt a saói kajszibarackfákról:

„Évente ellátogatok falumba, mikor nyílnak a kajszibarackok.

Sokszor láttam őket, mióta a sors itt marasztalt.

De - hetvenhárom év! Nem búcsúszóra vár-e már a táj, mely újra megtavaszlott?"

Illyés Gyula fordítása

Nem kevésbé kedves verset írt valamivel korábban Li Taj-po (701-762):

Barackvirág tárul a Keleti kertben, dicsekszik a fényes napnak nevetgélve.

Váratlan tavaszi szélből nyílt szét szirma, gazdag virulását az hozhatta létre.

Csak attól félek, hogy nem terem gyümülcsöt...

Szerdahelyi István fordítása

Hehn (1870) - igaz, a távol-keleti kapcsolatokat nem is akarta feltárni - meg sem említi a sárgabarack kínai származását. Ellenben kuriózum Groser (1895) teóriája. Szerinte a tiltott fa (életfa) valójában a sárgabarack volt... A tappűach szó ilyen értelmezése alighanem nagy túlzás. Károli Gáspár az életfát aranyalmának is fordította, s Cipruson és Nápoly környékén aranyalmának nevezik a sárgabarackot.

A görögök feltehetőleg Nagy Sándor hadjárata (Kr. e. 356-323) idején találkoztak először a sárgabarackkal. Fél évszázaddal később Theophrasztosz (Kr. e. 327-287) már említi a fáját. Hellaszban gyümölcse nem kapott különösebb figyelmet, csak Epirusz vidékén honosították meg.

A görög „közvetítés" (Európa felé) szerepe eltörpül az örmény hadjárat botanikai jelentősége mögött. Koch (1876) szerint Lucullus és Pompeius az Armenia elleni háborúban ismerte meg a barackot, amikor Szíria felől betörtek Örményországba a római légiók (Kr. e. 69-63). Ezért teljesen érthető, hogy Cato (Kr. e. 234-149), Varró (Kr. e. 116-27) és Vergilius (Kr. e. 70-19) nem írhattak a sárgabarackról, hiszen termesztése csak később honosodott meg.

Plinius (Kr. u. 23-79) a História naturálisban (15, 10-13) az örmény alma (pomum armeniacum) és az örmény fa (armeniaca arbor) kifejezést használja, másutt viszont (17, 1) a praecoqua alak olvasható: „a város (ti. Róma) közelében levő latifundiumokban a fák gyümölcsét 100 tallérért adják bérbe. Egy kajszifa többet hoz, mint a régiek legtöbb földje." Dioszkoridész (Kr. u. 50 táján) szintén a kajszi koraiságát hangsúlyozza, ez a szókép maradt meg Aetiusnál (4. század), majd a bizánci irodalomban is: prikokkia. Columella (Kr. sz. 60 körül) a De coltura hortorum című művében (10, 403) olvasható: „Tune praecox bifera descendit ab arbore ficus, Armeniisque, et cereolis, prunisque Damasceni stipantur calathi, et pomis quae barbara Persis miserat, ut farra est, patriis armata veneris. ” (Megtöltik a kosarat örmény almával, spillinggel, damaszkuszi szilvával és őszibarackkal.)

Továbbra is megválaszolatlan kérdés, hogy Európában és a Földközi-tenger medencéjének országaiban hogyan terjedt el a sárgabarack. Ez leginkább elnevezésének alakulásával követhető nyomon. Mint láttuk, Plinius ugyan ír pomum armeniacumról, de használja a praecoces vagyis „korai gyümölcsök" nevet is, tehát együtt említi az őszi- és

66