Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 12. szám - Surányi Dezső: Kecskeméti baracksirató (A tradíció még feltámasztható?)
A mandzsu (A mandshurica), szibériai (A. sibirica), japán (A. mume), japán (A. ansu), tibeti (A. holosericea) is mind sárgabarackok, valamelyik finom, másik alig fogyasztható. Viszont az emberi ész és szorgalom csodát művelt velük. A kínai géncentrumból eljutott a sárgabarack Közép-Ázsiába, ahol spontán módon, vagy emberi közreműködéssel édes magvú és zamatos, illetve sokkal nagyobb lett a barack, mint az elsődleges őshazájában. Nagy kérdés, miként került vissza az újdonság gyümölcs oda, ahol vad alakjaiban (savanyú húsú, keserű magvú és apró gyümölcsű) nem figyeltek fel rá az emberek. Kutatásaink szerint a sárgabarack elég gyors terjedésének a természetes segítője a Selyemút volt, nélküle e gyümölcsnek ókori karrierje el sem volt képzelhető Mezopotámián át Törökországig, vagy éppen a Balkánig. Az elmondottak a nagyobb gyümölcsű és finom sárgabarackok terjedésére vonatkozik. Ennél sokkal bonyolultabb, így történelmileg szövevényesebb annak az apró sárga gyümölcsű Armeniacánák elterjedése az Ovilágban, amely a Kr. e. 1. évezredben már az orosz és ukrán steppéken jelen volt - és bizonyosan állítható, része volt a népvándorlás kori növényfaj-cserélődéseknek, így a honfoglalásunk rejtett háttéreseményeinek. Annál is inkább, mert a pannóniai tartományokban már ismerték, bizonyosan fogyasztották is, sőt használta a római konyha. Hogyan lehetne akkor elképzelni Apicius könyvében a sárgabarack római tartósítását, a barackos sertésbordát vagy egy speciális előételt, ha nem termesztették volna helyben... A tengeribaracknak, máskor majombaracknak (majd erre később még visszatérünk) mondott apró gyümölcsű sárgabarack a keleti steppéken a cseresznyeszilvával is találkozott, spontán hibridjeiből alakult ki a fekete barack/kajszi (A. dasycarpd). Nálunk egyetlen példánya ismert biztosan, Nyújtó és munkatársai az '50-es években Hetényegyháza határában találták az anyafát, amit C. 308 myrobalán (fekete) kajszi néven írtak le. Bizony kétségekben is vergődik a specialista, aki nemcsak a különleges igényű gyümölcsfaj biológiai karakterét, hanem a kultúrtörténetét is jól ismeri. Akkor járunk el tehát helyesen, ha a sárgabarack elnevezést, „mint gazdasági gyümölcsfaj" értelemben használjuk, és beletörődünk abba jelen pillanatban, hogy a régészeti leletanyag, a történeti források még nem elégségesek a hazai sárgabarack meghonosodásának pontos rekonstrukciójához. Ráadásul létezik olyan ún. kisfaj is, mint az A. cocomila, azaz álkajszi a Balkánon vagy a Cőtti-Alpokban endemikus A. brigantiaca, amelyek azonban sem a biológiai és ökológiai lehetőségeik, sem a velük kapcsolatba került népek találékonysága révén nem tudtak széles körben termeszthető kultúrnövényekké válni - ezek is sárgabarackok, de nem kajszik... A sárgabarack az ókori Kínából Európába Több mint száz évvel ezelőtt Entz Ferenc még azt írta, hogy „Európában Magyarország a kajszibarack valódi hazája", ami azonban enyhe túlzás. Viszont Vavilov (1934-1935) szerint az első, a második és a negyedik géncentrumban őshonos a sárgabarack, tehát Kínában, Közép-Ázsiában és Elő-Ázsiában. Az „elsődlegesség" azonban mind ez idáig nyitott kérdés. A géncentrumokban annyi a közös, hogy mind az északi félteke 40. szélességi foka közelében található. Már De Candolle (1894) nagyon meggyőzően bizonyította a sárgabarack kínai eredetét. A közép-ázsiai domesztikáció prioritását, vagyis Szogdiána jelentőségét Läufer (1919) hangsúlyozta, de az örmények maguknak hagyták meg e lehetőséget. A legrégibb magleletek ugyan üzbég, tadzsik és örmény ásatásokból származnak, ez azonban még önmagában nem jelenti, hogy legkorábban ők foglalkoztak vele. Régebben 64
