Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 12. szám - Péter Márta: A ciprusi (magánrondó)
Újraolvasom a leveleidet, költészet és filozófia mind, igéző fájdalom, képeslapjaidon a piros és kék sorok, a menekülés szavakba dermedt képei, de a dátumokból kihurkolódik az idő, kioldódik az egyetlen konkrétum. Ahogy eloldódna az ember is. Egyik levélműved Csokonai Lillához címzett soraival kezded: „Én reményiem, hogy mi néhány nap múlva egymásban megörvendezhetünk, és az addig való aggódásunk füszerszáma fog lenni jövendő gyönyörűségünknek." Aláhúztam, de tudom, amúgy is fölfigyeltél volna a ragocskára és a szóra. - a lezárás pedig egy hajlékony betűfonat (könnyű pecsét), meg egy másik szó. Sokszor mondtad, sokszor kimondtad (sokaknak). Nyilván szükségleted volt az ismétlés, lényed kiáradása, áradás más felé, a másik felé, amely saját étó'létedet bizonyítja. Sajátmagaságodat. Beleverted a szót a fejembe, hogy Te legyél a minden, hogy betöltsél egészen, hogy ne legyen már semminek hely. Olykor mégis gondolnom kellett rá, mert gondoltattál, hogyan kopik minden, érdesednek a szavak, még a te szádon is. És haldoklik a jógi. És ha majd olvashatom szavad: miként olvashatom még? Az előbbi levél is... Alkotás lett, majdnem csak az. így tudtam, így voltam képes akkor el/fogadni. De menjünk még vissza Éva lakásába! Erre a térre gondoltam, amikor azon a téli napon telefonáltam: Ha akarod, mindig ott vagyok nálad, ha akarod, nem létezem. MÁSHOL NE KERESS. Mélyerőből lendültek így a szavak, mert már nagyon közel volt Ő (Te), de hirtelen jött a gondolat, hogy talán megretten szabadságának akár csak képletes hiányától is Féltem, hogy elveszítem a cellámat, a négy fehér falat. Folyvást menekült, láttam Pannónia utcai rejtekét is, de újabbnál újabb címeket talált, aludt itt és ott, s amikor valakinek elárulta hajlékát, hamarosan továbbállt. Szinte tüntetőén menekült. Kereste a nem létező helyet, ahol végre dolgozhat. Ahol békén hagyják. Ahol egyedül lehet. De azért úgy hiszem, teljesen eltűnni, a nemtudottba merülni mégsem szeretett volna. A jógáról (jógiról) való szó is itt billent, pedig létének egyik helye volt e praxis, testét is ez tartotta ki (a jóga kitartottja volt), bár sokszor féktelen vágyással lódult meg ebben is. Ismerte a saját, belsőből mozduló, ellenállhatatlan erőt, és örömmel áldozott neki. Arra már nem emlékszem, hogy az előbbi telefon melyik gazdagréti korszakhoz köthető, hiszen találkoztunk ott akkoriban is, amikor Újpesten laktunk mind a ketten, én az Erzsébet utcában. Ő Zsuzsával a szellemtelepen, vagyis a régi temető helyén álló egyik tízemeletesben. Két kutyájukat is ismertem, szépek, érzékenyek voltak, és még a Karcag utcából panaszkodott a ciprusi, hogy kevés eledelét is kizsarolják tőle négylábú társai. Hosszan ecsetelte nyeldeklő várakozásukat, aminek rendes vége az lett, hogy minden falatot nekik adott. Kikönyörögték a számból. Néhányszor sétáltunk az észak-pesti városrész elhagyott, haldokló utcáin is, ablaktalan házak mellett, talán épp hajléktalanok vackoltak benn, olykor kínos neszezésre figyelve surranó alakokat láttam (képzeletemben?), valaki cigit kért... Mentünk tovább, a ránk szabott ütemben, nem váltottunk tempót. És beszélt, csak mondta és mondta, elnyúló segélyhangon fűzte szavait. Jelentéses komolysággal kért, hogy szeressem, nagyon, nagyon. Mint egy háborúba induló. Meg is riadtam e mélyről fölbukó csöndes könyörgésen, amely mintha valami biztos pontért esdekelne a szétcsúszó magánvilágban. Akkor indult a németkéri költözés, s bizonyos szorongást éreztem benne a jövendő miatt. De én jobban már 21
