Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Demény Péter: Séta a töprengő terekben (Poszler György: Az eltévedt lovas nyomában)

ellentmondáshoz vezet ez a stílus szintjén: a rövid, kopogós mondatok, a szigorú szerkezet végletes zártságot ígérnek, a műveltség mélysége és a gondolat kíváncsisága végletes nyitottságot. Poszler tanulmányainak/esszéinek feszültsége abból is származik, hogy nemcsak ő „szereti" az ellentmondást, ahogy az interjúban nyilatkozta, hanem az ellentmondás is szereti és gerjeszti önmagát.

Az egész ember, az egész szellemi személyiség csupa ellentmondás. Konzervatív alap és a posztmodem hatásait magán viselő felépítmény. Konzervatív, mert ragaszkodik mindenhez, ami valamikor fontos volt a számára. Mert örül annak, ha más ragaszkodik. „De most is így olvasom. Mintha valami nagy tradíciót védene. A posztmodern előttről. Amikor még éltek, irodalmat, sőt talán történelmet is formáltak ez ódivatú képzetek. Amikor betört a köztudatba Fejes. Nagy költő volt Juhász. A trilógiát írta Kardos. Igen. Nem »írja le« a Rozsdatemetőt. Nem feledi el a Babonák napja, csütörtököt. Nem sajnálja le a Hová tűntek a katonák?-af. Nagyon fontosnak tartom " - mondja Spiró 2004-es esszékötetéről az ES-ben, s mindez az övére is érvényes. Nem „írja le" Lukácsot, nem feledi el Kolozsvárt, nem sajnálja le a népieket. Valami egészen rokonszenves tartás és hűség árad a válogatásból, miközben minden sorából érződik, hogy tisztában van vele, mit jelent a „nagyelbeszélések" megszűnése. És az is rokonszenves, hogy nem hadakozik a posztmodem- nel, mint valami teoretikusok megteremtette tömegpusztító fegyverrel - nem tagadja le a napi tapasztalatot, csak a szomorúságot érezteti, amiért meg kellett tapasztalnia. Olyan gondolkodó ő, akinek nagyelbeszélésekre van szüksége, de akinek a konzervativizmusához az az attitűd is hozzátartozik, hogy az újat illemtudóan kell fogadni és minél alaposabban meg kell ismerni.

Vallomások, Gondok, Elméletek, Történetek, Viták, Kötelékek, Töredékek, Vázlatok - ezek a cikluscímek, és közülük hat (az Elméletek és a Történetek miatt nem nyolc) azt a sebezhető konzervativizmust érzékelteti, amelyet fentebb próbáltam taglalni. S ezzel a jellemvonással együtt azt a dilemmát is pontosan jelzik talán, amelynek hatására többször is leírtam: tanulmányok/esszék. Mert az ellentmondás, amit szintén emlegettem már, a műfajig sugárzik. A józan, már-már rigorózus okosság, az elvágólagos struktúra és a vágyott tárgyilagosság a tanulmány felé közelíti a szövegeket, az érzékletesség (amely elsősorban az emlékek megidézésekor tör fel, például a Kolozsvár-fragmentumokban és a Balassa-búcsúztatóban, de nemcsak), a személyesség és az eltörött Egészek iránti nosztalgia (nyilván ezért is Ady, már a címben) az esszék felé rántja őket.

Nem az a legfontosabb persze, hogy tévedhetetlenül megadjuk a kötet műfaját - egyáltalán, ha Poszlert olvas az ember, roppant kételyei támadnak a tévedhetetlenséget illetően, bár mondhatnék leküzdhetetlen gyanakvást is -, inkább az, hogy jelezzük azt a dilemmatikus intel- lektualitást, amely Az eltévedt lovas nyomában (!) egyik legfontosabb sajátossága. A gondolkodni tudás, a gondolkodás gyakorlata és határainak felismerése az írni tudással, az írás remélt határtalanságával párosul, amely aztán az írás elszomorító határtalanságába hullik: elvileg minden témát meg lehet írni, minden gondolatot még elvileg sem. Ezért szerepel gyakran a „vázlat", a „töprengés", a „változat" és a „jegyzet" szó több szöveg alcímében, s ezért reménykeltő ez a fokos kötet: olyan utak és terek nyílnak meg, amelyeket nem lehet bejárni, de amelyeken kellemesen esik a séta.

(Balassi, Budapest, 2008)

103