Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 1. szám - Fried István: "Két végtelen között a név…" (Tandori-próza, versből kibontva: Nat Roid, „…de maradj halott”)

a felügyelő, aki azt mondta (mert olvasta valahol): »Élj, de maradj halott, / ebből ne engedj, / és tégy akárhogy, / és minden jól lesz.«"8

Ne szövegváltozatnak fogjuk föl a különféle kötetekben közölt apróbb eltéréseket mutató fordítástöredéket, inkább arra figyeljünk, mint hangsúlyozza maga az elbeszélő a (bűnügyi) regény összetettségét, nem kevésbé rétegzettségét is, hiszen különböző, „valahol" olvasott elemek társítása teremti meg a titoktalanság titkának elbeszélés-lehetőségét. Ráadásul a ...de maradj halott szereplői között táncos-dalos színész, írónő, maszkmester, képzőművészeti ambíciókkal rendelkező, „profi" és laikus olvasó lelhető, köréjük, általuk szerveződnek a bűntények. A háttérben bűnbandák szövetkeznek, cselekvésművészet és bűntény egymást utánozza. „Ilyen akcióim voltak is: A Chicago gengsztere, a Politikai emberrablás és még sok egyéb. Az emberek végignézik ugyanazt, amit a televízióban látnak, vagy az utcán... és ott elkerülhetetlen. Én azzal, hogy ezt csak megjátszom, de ugyanúgy nevezem, aminek a valóságban hívnák, az embereket... már aki jelen van, vagy aki hall róla, felszabadítom egy kicsit a kényszer hatása alól. Tudatosítom bennük, hogy nem szabad a valóság zsarnoksága alatt élni.

A valóság nem is valóság - mondta Joe Lopiccolo. - És a szar nem is szar."

Játék a valóságfogalommal, melynek kritikátlan elfogadása az „embereket" kényszer- helyzetbe hozza. Ezért Catucci („a puhán Mefisztó-arcú művész") szimulálja a valóságot, s immár a művi, általa művészinek hirdetett, azonos lesz a „valóság"-gal, a művész szétmossa a „valóság" és a fikció határait, pontosabban rájátszik az „emberek" televíziós „élményeire", hogy ha már a televízióban látottakat „valóságaként fogadják (el), a cselekvés-művészet révén a „valóság"-ot utánzó „valóság" művészetével ajándékozza meg nézőit. Ezzel párhuzamosan Catucci az antikvitásra hivatkozik, minthogy a világ „erőszakosabb" lett, „technikásabb, jobban fel van hangosítva... itt a tömegkommunikáció... akkor igazán nem várhatja senki, hogy a régi görögök eszközeivel csináljunk művészetet, vagy egyáltalán, abban higgyünk, hogy úgy kifejezhetjük magunkat". E kijelentés nemcsak Ron Sadie korábbi, a görög drámaírókat megidéző kijelentésével áll ellentétben, hanem cáfolni igyekszik a mottókban kifejeződő epiktétoszi „igazságokat", valójában a regényen belül (is) szubverzív elemet képvisel. A másutt felsorolásban megjelenő kortárs művészetbe iktatott Catucci a művészet „végé"-t jósoló periódus reprezentánsa, akit felszabadít az általa tömegkommunikációnak nevezett (művészeti és nem művészeti) hírhálózat („A mozi, a könyvek, a tévé"), mivel ezek csupán és elsősorban azzal számolnak („intézmények" lévén), hogy a maguk módján felhasználják az embereket, akik „idegenek" maradtak „saját életüktől", nem adatott meg nekik, hogy résztvevői lehessenek saját életüknek, csupán nézői annak, amit eléjük tárnak. A manipulációra rávilágító és a manipulációból az „embereket" látszólag kivezetni akaró Catucci maga is manipulátornak bizonyul, hiszen eljátszatja azt, amire az „emberek" korábbi ismereteikből ráismerhetnek. Jóllehet - állítja - „nekem kezdettől az volt mindig a szándékom, hogy az embereket megingassam... hamis hiedelmeikben. Mocsaras talajra csaljam őket, bizonytalanságba, mert akkor talán... túllendülhetnek az öncsalásaikon, olyan ez, mint a régi drámákban az úgynevezett... katarzis. A tragikus vég, ami azonban felszabadítja azt, ami az emberben esetleg mégis jobb, mégis ér valamit." Árulkodó, hogy Catucci nem tehet mást, ha művészetként akarja elismertetni akcióit, kénytelen a hagyományos, a görögöktől örökölt fogalommal élni, s a néző megtisztulását nevezi meg katarzis-fogalma értelmezéséül. S bár elszakad a „rég görögök"-től, akciója a tragédia hatásmechanizmusáról sem kívánna lemondani. Ilyeténképpen tagadása meglehetősen felemásra sikerül, miként az is nyilvánvaló lesz, hogy - tetszik, nem tetszik - művészeti illúzió keltésére törekszik. Erre világít rá Ron Sadie, aki céloz arra, miszerint Catucci is manipulál, hiszen a helyszín megválogatása eleve „intencionálhatja" a nézőt, mit és hogyan lásson, továbbá épít az érdeklődők beidegződéseire. így egyszerre „idegeníti" el megszokott kommunikációs forrásaiktól, és játszik rá azok tevőleges jelenlétére az általa elidegenedettnek minősített emberi életben.

93