Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Pataki Ferenc: A rendszerváltás fénye és árnyéka
Ha ez a meggyőződés az állampolgári eszmélkedés szerves része lesz, a demokrácia rendje új erőforrások birtokába jut. Midőn Obama híveinek tömege azt kiáltotta: „Yes, we can!" („Igen, meg tudjuk tenni!"), azt a meggyőződésüket hirdették: mi, demokraták meg tudjuk változtatni társadalmunkat. Pontosan ennek a közérzületnek a hiányából ered az alattvalói mentalitás, amelynek gyökerei oly mélyre nyúlnak a honi társadalomban. Ez mindent „felülről" vár: a hatalomtól, a vezértől, az égiektől. Ezért dédelgeti a sorsszerűség, a végzet önfelmentő és önvigasztaló képzetét. Emellett nem is tiszteli a függésben tartó hatalmat; sőt, lépten-nyomon igyekszik kijátszani. Az alattvalói mentalitás pompásan megfér az önkényuralmi rendszerekkel, mi több: azok túlélésének bevált módja. Demokrácia és alattvalói mentalitás azonban összeférhetetlenek; ha az utóbbi fennmarad, mindig a demokrácia sínyli meg. Mindemellett célszerű szót ejteni arról is, hogy vajon létezik-e elhivatott kollektív alanya az önelemző-önkorrekciós - ha úgy tetszik: együttes tanulási - műveleteknek. Hiszen nem kevés szóba jöhető jelölt akad: a parlament és az egyéb alkotmányos testületek, a politikai erők, a szakértelmiség, a szellemi-tudományos elit, a gazdaság vezérkara, a civil társadalom társult alakzatai. Alighanem az említettek mindegyikének megvan a maga sajátos szerepe, miközben közös feladatuk az állampolgári felelősségtudat ápolása. De az erőfeszítések fő műhelye és összehangolója csakis a népképviselet megtestesítője, vagyis a parlament lehet. Feltéve persze azt, hogy képes maga köré gyűjteni és felhasználni az ország tudásközpontjaiban felhalmozott szellemi tőkét. Ha nem válik engedelmes „pártkatonák" színtelen és egyéniségvesztett gyülekezetévé. Evégett arra is szükség lenne, hogy a parlament ne ragadjon bele a napi politikai csatározások távlat nélküli, csak a pillanatnak kiszolgáltatott huzakodásába. Ma még alig sejthető, hogy milyen módon térhetünk majd vissza a nemzeti érdek dominanciájából kiinduló, a közjót fel- és elismerő, együttműködő és konszenzuskereső demokrácia vágányaira. Ennek elemi feltétele lenne, hogy a politikai mező és a közélet minden kollektív és egyéni szereplője hosszú távú biztonságban érezhesse magát, feltéve, hogy sérthetetleneknek tekinti az alkotmányos játékszabályokat. Ha az alkotmányos versenytárs diszkriminálása, kiiktatása és megsemmisítése lesz a cél, a demokrácia értékrendje jóvátehetetlen sebet kap. Ezért minden efféle törekvés láttán joggal gyanakodhatunk, hogy újfajta tekintélyelvű hatalmi helyzet létrehozásának szándéka lappang a háttérben. Meglehet, nem a klasszikus „weimari szindróma" alakjában, hanem a régi keletű, vagy akár a posztszocialista patriarchális fél vagy egész diktatúrák képében. 2 Az új időszámítás dilemmái Olykor meddő viták folytak és folynak arról, mikor kezdődött és mikor fejeződött be (s hogy egyáltalán befejeződött-e már) a rendszerváltás. E viták tétje kezdetben inkább történeti jellegű volt, utóbb azonban kiélezett politikai jelleget öltött, és alakot váltott. Azt kezdték vitatni, volt-e egyáltalán rendszerváltás vagy sem. S ha - legalábbis bizonyos politikai erők szerint — nem volt, mi a teendő. Erre az értelmezésére tüstént visszatérünk. A rendszerváltásnak a szó szigorú értelmében nincs „kezdete", sőt szimbolikus cezúraeseményhez sem köthető, amilyen március 15. vagy október 23. volt. A fordulat társadalmi-politikai tartalma világosan megjelölhető: a pártállami diktatórikus hatalomgyakorlás helyére - erőszakos eszközök alkalmazása nélkül - a parlamentáris demokrácia s az alapját képező magántulajdon és piacgazdaság lépett. Maga az átalakulás azonban többé- kevésbé huzamos történeti-társadalmi folyamat volt, amelynek jelképes kezdetét a korszak 194
