Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Bombitz Attila: AEIOU, avagy a XX. század utolsó világai (osztrák pastich)

A bábeli, összezavart, ugyanakkor logikai strukturáltságában grammatizálható, leírható, szabályozható, normatív nyelvet túl kell lépni, mert csak onnan kezdődhet a poétikai nyelvteremtés - ez az új nyelv alapszabálya. A Mindent című elbeszélésének figurája nem csak megbukik e nyelvi kísérlettel, de magával rántja a normatív világrendszert is. Mivel magát nem tudja kivonni a világ nyelv által lehatárolt fertőjéből, elhatárolódik feleségétől (nemteleníti magát, mint a Maiina énje), gyermekét pedig, mint aki még nem rendelkezik a világ nyelvével, az új ember önmegváltó szerepére kárhoztatja. Ami azonban nem sikerülhet az apának, az nem sikerülhet a gyermeknek sem. A szocializációs aktusok megmutatják, hogy az utópiába vetett hit elégtelen az új világ megteremtéséhez, s a teremtési kísérlet nem is maradhat büntetés nélkül. A gyermek egy kirándulás során lezuhan egy szikláról, a zuhanás egyben bukás is, de halálát már megelőzte az apai szeretet megvonása. A Mindent főhőse mint esetet tanulmányozza gyermekét. Eset és bukás (Fall): a világ természetes rendjének megakasztása, melyből egyszerre következik a lemondás és az elhallgatás. A minden: a világ újbóli néven nevezhetősége a semmibe foszlik.

Bachmann ott folytatja Wittgensteint, ahol annak Tractatusa befejeződik, ez pedig a következőképpen parafrazálható: Amiről nem lehet beszélni, mert a világon kívül van, arról kell beszélni, hogy a világba kerülhessen. Wittgenstein súlyos tételmondata azért hat Bachmann elbeszélésében különös, elementáris erővel, mert egzisztenciális kényszer születik a továbbírás poétikus irányultságának igényéből. A világ létezése, ahogyan a grammatika által absztrahált nyelv, mint tények összessége, logikai struktúraként leírható, de éppen a deskripció választja el az individuum világát az absztrakt, valóságként feltételezett világtól. Bachmann-nál az individuális létezés a határ azon oldalán zajlik, ahol gondolkodunk és beszélünk. A világnak, mint körülhatárolt egésznek az érzete pedig azért keletkezik bennünk, mert mi magunk, mint metafizikai szubjektumok, nem vagyunk már a világ része. Magát a határt testesítjük meg. Mindazonáltal lezárt a határ másik oldalára vezető út. Nem foglalhatunk helyet a világon kívül, és nem alkothatunk kijelentéseket a világ kijelentéseiről. A Bachmann által is gyakran problematizált erkölcsi színtér tehát már nem kezelhető logikai struktúraként. Az (el)hallgatás azért konzekvens előfeltétele a poétikai megszólalásnak, mert a világ lényegének elmondására a verifikált mondatok nem hitelesek. Azokon túl a nyelvi határ átlépésével kezdődhet az erkölcsi világ megteremtése.

Bachmann szabályosan belénk sulykolja a végiggondolni mindent kötelező érvényét, miközben az es zerfällt, a minden egész eltörött, vagy akár a már nem találok szavakat modem gesztusai a világ egészének és megismerhetőségének kétségeit vetik fel. A harmincadik év névtelen figurája Icamsként pusztul el a nap, a tudás vakító fényében. Az egészet akarja, a tudást, a megvilágosodást, a harmóniát. Ugyanakkor a kaotikus külső világban és a maga individuálisan is kaotikus belső világában e nyitott és elérhetetlen rendszert csak zárt rendszereken át tudja megközelíteni. A kísérletnek szükségképp sikertelennek kell maradnia, mely mégis nyom és emlék, állandóan ismételhető és ismétlendő híradás az én szétomlásának maradék elbeszélhetőségéről. Bachmann utolsóként publikált hosszabb elbeszélésében, a Három út a tóhoz (Drei Wege zum See, 1972) címűben Elisabeth Matrei is bejárja és végiggondolja a maradék egzisztencia lehetőségeit - saját határain belül. A nyitott befejezés, a főszereplőben elinduló vérömlés, ez az utolsó elbeszélés enigmatikussága utalás az egész életművet átfogó, kilátástalan, de (be)látható pillanatra, az egyén megha- sonlottságára, a kizuhanásra. Elisabeth Matrei az igazi szerelmet utazás közben, a senki földjén, valóságos határok virtuális metszéspontján, egy repülőtéren, a világ határoktól mentes övezetében ismeri fel. De nem csak ebben közösek az egymástól távoü történetalakzatok. Amíg az első elbeszéléskötet a musili lehetőségérzék nyitottságát villantják fel a férfi figurák számára a harmincadik életéven túli újrakezdhetőség reményében, addig

180