Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Dávid Gyula: Az én huszadik századom (Száz esztendő tíz pillanatképben)

A második:

Mint „rovott múltú személy"-nek semmiféle szellemi pályán nem volt helyem. Egy ismerősöm tanácsára és segítségével bejutottam a közművek városi alárendeltségű vállalatához, az IOGCC-hez, vízvezetékszerelő segédmunkásnak.

Egy napon - épp az egyik Széchenyi téri vízvezetéki kút aknájában kuporogtam: az elzáró csapot kellett kicserélni - egyszer csak megszólal fölöttem egy hang: „Mit csinálsz itt, Julius?" Romitan doktor volt, peripravai, majd salciai rabtársam és áldott emlékű doktorunk, aki 1959/60-ban kezelésbe vett disztrófiás állapotomban, s napi egy-két polivitamin-tablettával (mert gyógyszer alig volt) és a konyháról szerzett tele csajka étellel állított talpra. Még odabent beszélgettünk arról, hogy ha kiszabadulunk, ő Kolozsvárra szeretne átjönni; gondolom, azért keresett fel, hogy nem tudnék-e itt valamiben segíteni neki. Nem mondta, de azt hiszem, egy világ omlott össze benne, amikor rám talált a vízvezetéki aknában.

A harmadik:

Ez is a szabadulásom utáni első évben történt. Egyik délután jól öltözött fiatalember keresett fel. Feleségem leigazoltatta: a Securitate egyik hadnagya volt. Helyzetem felől érdeklődött, hogy milyen a munka az IOGCC-nél, milyenek a munkatársak, aztán rátért a börtönnel kapcsolatos dolgokra. Nem mondhatnám, hogy kötetlen beszélgetés volt. Egyszer csak elkezdi, hogy én nem ezt érdemiem, hogy „értékes ember" vagyok, akinek a szellemi pályán volna a helyem. És hogy „ők" szívesen segítenének ebben. Nem ez volt az első ilyesféle beszélgetésem (először a tárgyalásunk után ajánlotta fel „segítségét" a kihallgatásvezető kapitány: ha „okos leszek", a hét évet sem kell leülnöm; másodszor Szamosújváron kaptam hasonló ajánlatot), a válaszon tehát nem kellett gondolkoznom. Csak épp a visszautasítás „elfogadható" formáját kellett megtalálnom. Végül azt mondtam neki: persze, hogy szeretnék visszakerülni az irodalmi életbe, de igencsak zavarna, ha ezt nem a magam munkájával érdemelném ki, hanem a maguk segítsége által.

Az IOGCC-t másfél év után otthagytam, de a „helyemet" csak öt évvel később, a Kriterion könyvkiadó létrehozásával találtam meg, ahová diákköri szobatársam és barátom, Domokos Géza jóvoltából kerültem be.

IX.

A Kriterionnál eltöltött 22 évemből, sok száz általam szerkesztett könyv „utó- történetéből" egyetlen epizódot emelnék ki:

1986-ban már eléggé rá volt téve a torkunkra a kés: a magyar intézményeket egymás után lehetetlenítették el vagy számolták fel, s érezhetően a Kriterion következett. A korábbi nagy sikerű, százakat vonzó író-olvasó találkozók sorából - ha jól emlékszem - az utolsóra Déván került sor. Imreh István, Király László és Kányádi Sándor voltak az elővezetendők, a helyszín a csángótelepi (akkor már a tartományi hadtestparancsnokság által használt) kultúrház. Kányádi miatt, akinek verseit a Napsugár-olvasó kisgyermekektől kezdve mindenki ismerte, zsúfolásig megtelt a mintegy 200 személy befogadására alkalmas terem. Imreh István is kiváló előadó volt, a székelység 16-17. századi mindennapjait elevenítette fel

159