Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Dávid Gyula: Az én huszadik századom (Száz esztendő tíz pillanatképben)

1944 nyarán cserkésztáborba mentünk a közeli Nagygalambfalvára. Sátraink ott álltak a Küküllő kanyarulatában, egy malom gyümölcsöskertjében, mi pedig - mert ez volt a tábor célja - naponta bejártunk a faluba, beosztva egy-egy olyan családhoz, ahonnan hiányzott a családfő: mint mozgósított tartalékos már kint volt valahol a keleti harcmezőn. Besegítettünk a mezőgazdasági munkába, estefelé meg összeültünk a tábortűz mellett és folyt a vidám, gondtalan cserkészélet, miközben a fejünk fölött, nagy magasságban „Titó-buszok" brummogása hallatszott: vitték a muníciót a jugoszláv partizánoknak.

Itt-ott még aratatlan volt a búza, másutt a szénakaszálásnál - főképp a maradék férfirokonok által kalákában lekaszált fű szárításánál, estére a harmat elől felbuglyázásánál - segítettünk. Kévét kötni akkor, ott tanultam meg, a szénacsi- nálás viszont már nem volt számomra újdonság: nagyanyám kertjében a lekaszált fűvel való további munka mindig a mi dolgunk volt, gyermekeké.

Néhány nap Kányádi Sándor volt a kenyéradó gazdám. Reá, mint alsóbb osztályba járó kisdiákra, emlékeztem a kollégiumból - az ő édesapja is hiányzott otthonról. Ott volt a kaszálójuk a Rák tava fölötti suvadásos oldal közelében, egy félóra járásnyira a falutól. Sándorka velünk együtt dolgozott, délben az édesanyja hozta ki nekünk is az ebédet. Az eltelt több mint hat évtized alatt tulajdonképpen semmi különös nem történt, csak a kisdiák cseperedett fel Kossuth-díjas költővé, s deresedett meg a haja is az idén töltendő nyolcvan esztendejéhez.

A Kriterionnál könyvének is voltam szerkesztője, de új társaságban azóta is mint „napszámosát" mutat be.

V.

A nyár végén hozzánk is elért a „keleti front". A románok 1944. augusztus 23-i átállásával egyik napról a másikra a szomszédságunkban süvöltöttek a katyusák. Előbb ukrajnai német menekültek végeláthatatlan szekérsorai vonultak át Udvarhelyen (vajon hol érték őket utol az oroszok, s mi lett a sorsuk?), aztán „tervszerű elszakadó hadmozdulatokkal" visszafelé áramló német és velük együtt sodort magyar alakulatokkal, Csík felől menekülőkkel telt meg a mi városunk is.

Ezek a szeptember eleji menekültek hozták magukkal a rémhírt, hogy valamelyik csíki faluban az oroszok bejövetele után akasztással fenyegették meg a plébánost, mire Édesanyám aggodalmaitól Édesapámnak - elvei és első világháborús menekülési tapasztalatai ellenére - nem volt maradása: az utolsó nap, mielőtt az oroszok bejöttek volna Udvarhelyre, összecsomagolta a legszükségesebbeket, s „magnak" maga mellé vett engem is, aki a betöltött 16. évemmel már a katonakötelesség közelében voltam.

Nem részletezem a menekülésünket: autóbuszon, lőszerrel félig megrakott tehervonatok vagonjában, alkalmi „stoppal" - október 14-én megérkeztünk Budapestre, s szállást vertünk Édesanyám egyik bátyjánál.

Ott kezdődik az én könyvkiadói pályám. Másnap ugyanis elkövetkezett a Szálasi-puccs, bezártak az iskolák (mindössze egy hétig voltam annak a Lónyay- gimnáziumnak a tanulója, ahol most unokám érettségizik), s elszegődtem a

155