Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Dávid Gyula: Az én huszadik századom (Száz esztendő tíz pillanatképben)

nemcsak a leikéért, hanem a magyarságban való megmaradásáért is felelősséget éreztek. A kántortanítóval együtt műsoros ünnepélyeket rendeztek, az ifjúságot közmunkára mozgósítva kialakították az „újkert"-et, ahová a fiatalság vasárnap délutánonként összejárhatott. Édesapám az anyakönyvekből száz évre visszamenően kiírta a népmozgalmi adatokat, s azokat összesítve, táblázatokba foglalva a falubeliek elé tárta. Valóban izgalmas lehetett, hogyan alakult a családok sorsa: hogyan szaporodott el vagy fogyott el egyik-másik nagy család. A fiatalság körében valóságos gyermekvállalási verseny indult, hogy vajon sikerül-e a Dénesek, a Bakók és a Gászporok közül (akik lélekszám tekintetében az élen jártak) valamelyiknek „lehagynia" a többit.

Amikor én első elemibe mentem volna, épp akkor zárták be a református iskolát (azt majd még fel kell kutatnom valamelyik egyházi levéltárban, hogy milyen ürüggyel - de az igazi ok minden bizonnyal a „túlságosan" is megelevenedett magyar élni akarás volt). Az első osztály tanítónője, „Lánga kisasszony" még tudott magyarul (persze mi is románul, hiszen télen együtt „sikolándztunk", nyáron együtt kirándultunk-fürödtünk román óvodástársainkkal), de magyarul írni-olvasni Édesanyámtól, otthon tanultam meg. Aztán a második osztályban új tanítót kaptunk: egyikét azoknak a regátban frissen végzett fiataloknak, akiket missziós hévvel irányítottak az „elszékelyesített" megyékbe, hogy visszatérítsenek az anyanemzet kebelébe. Ortodox egyházi ünnepeken vittek is a román templomba, reggelenként a tanítás zászlófelvonással és a királyi himnusz elének- lésével kezdődött. „Glezsár tanító bácsi" nemcsak hogy nem tudott magyarul, de nem is tűrte azt, hogy valaki, akár az udvaron, szünetben is, magyarul megszólaljon. Mogyorófa pálcáját suhogtatva mindig ott járt fel-alá közöttünk. A királyi diktatúra küszöbén Arapatakot „mintafalunak" választották ki: minden nyáron országos tábort rendeztek a Béldy-kerben a „strazserek" (a cserkészmozgalom ellenében létrehozott román félkatonai gyermekszervezetek) és a „premilitárok" (a katonai előképzősök).

Aztán Édesapámat 1938-ban meghívták Székelyudvarhelyre, s ezzel az én életemnek is lezárult egy szakasza.

De valahányszor visszatérek a szülőfalumba, mindig találkozom annak a munkának az emlékével, amelyet egy évtizeden át ő és néhány helyben lakó értelmiségi végzett. Pedig szülőfalumat sem kímélte a történelem: a bécsi döntéskor „odaát maradt", méghozzá határközségként, megszenvedve annak minden átkát. Aztán ami ifjúsága még otthon maradt, azt is elhúzódásra kényszerítették a kommunista hatalom évtizedei. Akik viszont megmaradtunk, őrizzük a régi falu és az egykori összetartozás emlékét.

IV.

Azon az őszön mentem első gimnáziumba, amikor kitört a második világháború. Egy év múlva pedig, augusztus végén, jött a bécsi döntés, s megkezdődött körülöttünk-velünk a „magyar világ". Aztán egy újabb év múlva már Magyarország is benne volt az annyi gyűlöletet, annyi borzalmat produkáló második világháborúban.

154