Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Dávid Gyula: Az én huszadik századom (Száz esztendő tíz pillanatképben)
Dávid Gyula Az én huszadik századom Száz esztendő tíz pillanatképben Szembenézni az elmúlt huszadik századdal - csábító, de egyben kockázatos vállalkozás. Hiszen az ezredforduló után és alkalmából ennek akkora irodalma van, hogy abban helytállni sem könnyű, versenyre kelni vele pedig talán nem is érdemes. Nyilván minden ember életének megvan a maga egyéni sorstörténete, amelyben „leképeződnek" korának nagy eseményei. De igen sokszor az, ami az egyénnel történik, sokkal fontosabb, mint amit körülötte produkál a történelem. Eszembe jut Kodolányi János Juliánus barátjának egyik jelenete, amikor a csatamezőket, majd a tatár fogságot is megjárt főhős, mindenek elmúltával, hazatér dunántúli szülőfalujába, amelyet megkímélt a „történelem", és ahová - elszigeteltségében - csak messzi és bizonytalan hírek jutottak el az ország majdhogynem bekövetkezett pusztulásáról. S míg ő a maga által átéltekről készül számot adni falusfeleinek, hallgatja az otthon maradottak életének nagy eseményeit: hogy közben aszály volt, hogy a Mari néni tehene felfúvódott és megdöglött, hogy Annácska férjhez ment. És rájön arra, hogy az országot ért nagy tragédia ellenére az élet megy tovább, hogy van folytonosság. Valahogy ezt kellene kibontanom a megélt huszadik századból is. Persze napjainkban a televízió „jóvoltából" néhány órányi időközzel értesülünk a világ másik végén bekövetkezett természeti katasztrófákról, emberéletek százait követelő merényletekről, államcsínyekről, a képernyő előtt ülve „szerencsés" szemlélői lehetünk diktatúrákat megdöntő forradalmaknak. Milyen esélye marad ezek után annak, hogy „az én huszadik századom" érdekes lehet az olvasó számára? Mégis megpróbálkozom felidézésével. Hosszadalmas - és részleteiben talán csak legközvetlenebb hozzátartozóimat érdeklő - önéletrajzi visszaemlékezés helyett megpróbálok emlékeimből kiragadni tíz pillanatképet. Miért épp (vagy „csak") tízet? Minden különösebb ok nélkül - pusztán a kerek szám kedvéért. De hiszen én a szóban forgó huszadik századból csak hetvenkét évet éltem. S ha már számjátékba fogtunk, nem a „hét pillanatkép" volna-e inkább megfelelő? Mindegy: ezen nem érdemes vitatkozni. A fontos az, hogy bizonyára minden családi emlékezetben tovább hagyományozódnak, s így a mi életünknek is részévé válnak azok az események, amelyeknek szüléink voltak a résztvevői - pláne, ha azokat velünk is megosztják. így szeretném én is tovább adni ezt a tíz epizódot. 151
