Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

Mindent összevetve, bizonyos új lehetőségeket is elismerve, a tény: tény marad. Az ország traumatikus időket élt át, s az átalakulásból a korábbiaknál rosszabb kondíciókkal jött ki.

A változások eredményeként, az úgynevezett Horthy-korszak egész idejére sajátos szerkezet jött létre. Politikailag egy konzervatív, autoriter szisztéma formálódott ki, sajátos kis kiegyezésekkel, de jól érzékelhető repressziókkal. Mentálisan egy restauratív irányultságú, deklarált eszményei szerint „keresztény-nemzeti" beállítódás, amely önmagát félreértve próbált új egyensúlyt elérni. Vissza akarták állítani, ami volt, s amit már nem lehetett visszaállítani, de e habitust a politikai „okosság" legszínvonalasabb képviselője, a „konszolidáló" Bethlen István gróf ideig-óráig felül tudta írni: új kompromisszumokat hozott létre egy mélyen megosztott társadalom politikai fölszínén. A változások így a modernitás nézőpontjából sajátos átrendeződésként bontakoztak ki. 1. Jól érzékelhetően lefékeződött a modernizáció nyugati centrumaival való együttmozgás lehetősége és üteme, az ország távolodott a modernitás centrumaitól. 2. Ugyanakkor, az új helyzetre reagálva, létrejött egy félperifériális, „fólzárkóztató" modernizáció, amely az addigi modernizáció (1918-19- ben politikailag is „visszaütő”) deficitjét igyekezett csökkenteni, a leszakadt-lemaradt szférát akarván erősíteni.

A légkör, amelyben 1919 után a kulturális teljesítmények megszülettek, nem igazán kedvezett a magasrendű, élvonalbeli kulturális teljesítményeknek; az átlagos színvonal - s nem csak az első zavaros években - nagyot esett. Ez jól lemérhető egyebek közt a Nyugat színvonalának hanyatlásán, önmagához mért másodrendűvé válásán, vagy - még inkább - a magyar avantgárd furcsa, felemás helyzetén. Kassák ugyanis Bécsből hazatérve még egyik legizgalmasabb folyóiratával, a Dokumentummal kísérletezett, de ezt - rezonáló, visszaigazoló közeg híján - néhány szám után már föladni kényszerült. Újabb lapja, a Munka pedig, amely persze a maga nemében jelentős teljesítménynek tekinthető, már nem annyira a nemzetközi avantgárd kísérletezéseivel mozgott együtt, mint inkább csak a redukált avantgardizmus közegének megteremtését célozta. Munkatársakat, olvasókat nevelt maga köré, egy független szocializmus eszménye jegyében. Ez az általános nívóesés természetesen nem az alkotói tehetség hirtelen elvesztéséből fakadt, hanem a kedvezőtlen körülményekből. Jól mutatja ezt az összefüggést, hogy a Nyugat főszerkesztője, Ignotus Hugó félemigránssá válva, immár külföldön élt, s befolyása a lapra jelentősen csökkent. A lap erős embere, Osvát Ernő érezhetően megfáradt, majd 1929-ben öngyilkos is lett, a vezető költő szerepét Adytól „megöröklő" Babits pedig - már 1919-től - „konzervatív" fordulatot hajtott végre. Attitűdje, a modernitás alakulástörténete szempontjából, különösen figyelemre méltó. Amíg ugyanis 1910-ben pl. még egyik Stanzájában a Ne mondj le semmiről elvét képviselte, a Magyar költő 1919-ben című nevezetes önértelmező esszéjében már - túl a pillanatnyi politikai igazodáson - a modernitás kibontakozását magát is elhamarkodottnak vélte, saját korábbi szerepe miatt is lelkiismeret-furdalást érezve. Új szerepét pedig, jól érzékelhetően, valamiféle értékvédelemben találta meg. S bár amitől egyesek féltek, nem következett be, nem állt át az ellentáborba (pedig a Napkelet főszerkesztői posztját s egyetemi tanári kinevezést is fölajánlott neki a kurzus), 1919 előtti költészete átlaga izgalmasabb, „modernebb", mint az 1919 utáni. Márpedig irodalomszociológiai szempontból a két világháború közötti Nyugat legbefolyásosabb személyiségének ő tekinthető. (Súlyát utóbb a Baumgarten Alapítványban betöltött szerepe még növelte is.)

A rossz közérzet egyik oka kétségkívül a politikai indítékú repressziók megtapasztalásában keresendő. S bár ennek ereje az első évek után, az általános konszolidáció eredményeként sokat csökkent, maga a hatalmat gyakorló politikai szisztéma egyre inkább kiépítette a társadalmat hatalmilag integráló új intézményrendszerét és mechanizmusait. A külföldre utazást szabályozó útlevél bevezetésétől a közéletet gyakorlatilag legális és

49