Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Lengyel András: A modernitás kibontakozása és törései (A magyar kultúra mélyszerkezetének átalakulása a 20. század első felében)

S bár a profitráta maximalizálására irányuló, piacelvű gazdasági logika ekkor még valójában egyáltalán nem fogta át a világot, jórészt európai fejleményről volt szó, az európai centrumkapitalizmuson belüli erőviszonyok fokozódó átrendeződése nyílt katonai konfrontációt vont maga után. A látható okot, amely ürügyet szolgáltatott az átrendeződés keltette feszültségek immár gazdaságon túli, azaz katonai,föloldására", a háborúra, persze szinte törvényszerűen a félperiféria különösen összetorlódott ellentmondásai kínálták föl. Mint ismeretes, egy szűkebb közegében hazafiként tisztelt szerb merénylő 1914 nyarán meggyilkolta az Osztrák—Magyar Monarchia trónjának várományosát. Ez pedig nyilvánvalóan skandalum volt. S a gazdasági érdekeknek a szociokulturális feszültségekkel való összekapcsolódása azután már olyan katonai konfliktust eredményezett, amelynek eszkalálódását nem lehetett megállítani. A helyi konfliktus „ világháborúba " csapott át. S bár Magyarország lakosságát kezdetben még a revánsvágy és a háborús lelkesedés jellemezte („mindenki" azonosult a dinasztikus hűség anakronisztikus eszményével), a higgadtan gondolkodók mindjárt tudták: ezzel valami lényegesnek mindörökké vége.

Jellemző, hogy ezt a fordulatot, eltérő beállítódottságuk ellenére, mind Ady, mind Kosztolányi azonnal érzékelte. (Még az apolitikusként számon tartott Kosztolányi is, állítólag, azt mondta feleségének: „A mi életünknek vége".) S bár az USA háborúba való belépéséig nem lehetett előre borítékolni, hogy ki, illetve kik lesznek a küzdelem relatív nyertesei, a modemitás sötét oldala milliók számára hamar érzékelhetővé, sőt személyes tapasztalattá lett. A „nagy háború" emberek és erőforrások oly nagy tömegét mobilizálta, s tette ki az addig elképzelhetetlen mértékű pusztulásnak, hogy az éles szemű, bölcs szegedi író, Tömörkény István, szabadságos katonákkal találkozván, már a háború alatt diagnosztizálhatta: „sok nehéz emberünk lesz, uram". Kosztolányi pedig, művészi formában, de szándékoltan primitivizáló átalakításban, egy „báb- és rímjátékban" anticipálta a háború jelképeként elkönyvelt Tisza István meggyilkolásának mentalitástörténeti lehetőségét. Szörny című „báb- és rímjátékában" (ez a Káin című kötetében [1918] is olvasható), sűrítve jeleníti meg azt a szociálpszichológiai folyamatot, amelynek - a háború „okozójának" keresésében - szükségképpen meg kell szerveződnie. Az emberek, akiket évekig arra kondicionáltak, hogy gyilkoljanak, szenvedéseikért azon módon igyekeztek revánsot venni, amelyre rászoktatták őket.

Az igazán nagy törést azonban Ady érzékelte, aki a Huszadik Században már a háború előtt, 1912-ben megfogalmazta Erdély elvesztésének lehetőségét (S ha Erdélyt elveszik). Az Erdélybe 1916-ban betörő román hadsereg elől menekülők futása pedig 1917 márciusában apokaliptikus tapasztalatok kimondására késztette:

Én láttam a fiitó Erdélyt Majdnem ájultan s tehetetlen,

Éreztem már a Rém iszonyatát,

De sohasem keservesebben:

Mintha fajtám fölött Húzták volna a halál-harangot S mintha én is a bűnösök Millióihoz tartoztam volna.

Mindezt tudva már egyáltalán nem lehet meglepő, hogy a háborús vereség összeomlásként, a modemitás nagy hazai töréseként következett be. A „történeti" Magyarország megsemmisülése és a belső mentális gátak átszakadása a fejekben összekapcsolódott, és ez a szimbiózis minden lehetséges társadalmi gyakorlatnak eleve sajátos deformatív dinamikát kölcsönzött. Rövid távon, egy történeti pillanatig úgy látszott, az 1912-ben lefojtott

46