Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 6. szám - Fehér Zoltán: „Életében megtette kötelességét, gyarapította nemzeti értékeinket” (Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén. Sztrinkó István hagyatéka alapján írta és sajtó alá rendezte Szabó László)
Balázs a Székelyföldhöz, Gönczi Ferenc Göcsejhez vagy Ecsedi István a Hortobágyhoz. Persze ez a kötődés korábban kezdődött. Sztrinkó István 1953-ban született Jánoshalmán, abban az észak-bácskai faluban, amelynek a történelem során gyakran idegenhangzású nevei is voltak, s lakói is különböző, ide költözött nemzetiségekből gyúródtak magyarrá. Sztrinkó István neve is utal eredetére, családja sorsa pedig arra az általános folyamatra, amelyben a tájnak meghatározó szerepe van az ott élőkre. Milyen hatások járultak ahhoz, hogy ősei tudását, tapasztalatait akarja megörökíteni? Mindkét ágon földműves családból született. Édesapja később a tompái téesz elnöke, s még vérében hordozta a paraszti világ emlékeit. Első adatközlői között ott volt anyai nagyanyja, Homyák Mária. Sztrinkó Istvánnak már tompái kisdiák korában újságcikke jelent meg. Kecskeméti gimnazista korában gyűjti a könyveket, s rá is - mint annyiunkra, akik a népismerettel foglalkozunk - nagy hatást gyakoroltak a népi írók. A debreceni egyetemen történelem-néprajz szakon tanul. Tanárai között meghatározó volt számára Ránki György, Szabadfalvy József, Ujváry Zoltán, Dám László szellemisége. Már egyetemista korában megkezdi gyűjtőútjait. Dél-Dunántúlon és a Tiszazugban kutat, majd a kecskeméti Katona József Múzeum munkatársa lesz. Elkezdi nagy tervét, a Duna-Tisza köze népéletének, múltjának feltárását. Gyűjtőtáborokat szervez a Kiskunság három helységében. Munkatársaival, Szabó Zoltánnal, Körösi Ilonával és Székely Györggyel múzeumi kiállítást hoz létre. Összesen kilenc kiállítást szervez. Huszonhárom gyűjteményes kiadvány, köztük a múzeum évkönyvei, a Cumania kötetei készülnek el szerkesztésében. Közben gyűjt és publikál szorgalmasan. Nemcsak a Duna-Tisza közén végez terepmunkát, hanem eljut Dunántúlra, a Székelyföldre is. Publikációinak száma a kötet tanúsága szerint eléri a negyvenhármat. 1978-ban megnősül, felesége Nagy Irén, aki szinte családi lektora és munkatársa is lesz. 1979-ben a Bács-Kiskun Megyei Múzeumigazgatóság igazgatóhelyettesévé nevezik ki. 1987-ben Gunda-díjjal, 1988-ban pedig Jankó János-díjjal jutalmazzák. Mint Ujváry professzor írja, munka közben érte a halál. Éjféltájt még lelkesen csomagolta annak a kiállításnak az anyagát, amit másnap vitt volna Dániába, hazatérve lett rosszul. Családjától, barátaitól sem tudott elbúcsúzni... Az ő munkásságának értéke is tovább növekedik a múló idővel - olvassuk a kötet szerkesztőjének tollából -, egyre értékesebb lesz, eredményei nemzedékeken át ösztönzőleg hatnak, az őt megerősítő vagy cáfoló vélemények megsokszorozódva épülnek be a kutatott terület és az egész (magyar) kultúra élő valóságába. Ha valaki ezt eléri, nem élt hiába. (Kecskemét, 2008) 111
