Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Fehér Zoltán: „Életében megtette kötelességét, gyarapította nemzeti értékeinket” (Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén. Sztrinkó István hagyatéka alapján írta és sajtó alá rendezte Szabó László)

fia tervezetében több mint húsz téma szerepel a településnéprajztól a népdal, néptánc témakörig megannyi jónevű témagazdával. A recenzió írója, mint afféle koca néphitgyűjtő, sajnálja, hogy a hiedelemvilág nem kapott önálló címet a tervezetben. Biztosra veszem azonban, hogy a babonás elemek megjelentek sok-sok témakör feldolgozásában. Mint például a család- és társadalomszervezet, a földművelés, szőlőművelés, a pásztorkodás, az istállózó állattartás, a baromfitartás, az építkezés, a táplálkozás, a jeles napok, a szakrális néprajz stb., hiszen, mint Ortutay írta, a hiedelemvilág a paraszti társadalomban elárad az élet minden területén. Jó volna végre kézbe venni a vizsgált települések néprajzi monográfiáit. Helyettük vigasztaljon az a tudat, hogy a kutatásokból megszületett írások - írja Szabó László -, a beépült adatok (...) kezdték eltüntetni a magyar néprajz térképéről az így körülírt fehér foltot.

A nagyközönség a néprajzot gyakran a népművészettel azonosítja. Számára csak a díszített tárgyak a megmentésre, kiállításra érdemesek. A Duna-Tisza köze nagy része azonban - talán csak a Kalocsai Sárközt kivéve - már a 20. század elején is puritánságáról volt híres. Népviseletéből elsőnek vetkezett ki az olcsó gyári ruhaneműk csábításának engedve. A korábbi idők megmaradt darabjai, a használati eszközök, ruhák díszes fajtái, szép formájú tárgyak azonban nem kerülték el a néprajzkutatók figyelmét (Madarassy, Szabó Kálmán, Lükő Gábor, Fél Edit). Sztrinkó István A kiskunsági népművészet kérdőjelei című írása épp a Forrásban jelent meg 1979-ben. S a kérdőjelek: Mennyiben tekinthető a polgári fejlődés szakaszában tartó mezőváros lakosságának művészete népművészetnek? Van-e köze ehhez a pásztorművészetnek? A tanyavilágban meg szinte nem lelünk díszített tárgyakat. Vagy ha igen, akkor azok funkcióváltáson mentek már keresztül, értéküket használhatóságuk, s nem szépségük adja. 1982-ben látott napvilágot a Novák Lászlóval közösen összeállított kötet a Háromváros népművészetéről. A Háromváros népművészetének darabjai három forrásból származnak - írja. Ezek: a helybeli mesterek készítményei, a kereskedelemmel ide került tárgyak és az egyének saját tárgyalkotó tevékenységének a produktumai. Ebből a munkából is olvashatunk egy részletet a kötetben (Szemelvény Sztrinkó István tudományos munkásságából. A Háromváros népművészete).

Néprajzi könyvgyűjteményemből gyakran forgatom a Sztrinkó István által nekem dedikált különnyomatokat és egyetlen birtokomban lévő kötetét, A népi építészet a Duna-Tisza közén (1987) címűt. Sokoldalú néprajzi érdeklődésében talán ez a terület állt hozzá legközelebb. Erről szól Az építkezés képes lexikona című fejezet is. Kiderül, hogy ez az agyonkutatott terület is tartogat számunkra meglepetést, ha olyan alapos, fényképekkel, rajzokkal dokumentált terepmunkára támaszkodik, mint amilyen Sztrinkóé. A kérdéshez más-más oldalról közeledik megvalósítva az anyagi, a szellemi és a társadalom-néprajzi szempontok komplexicitását. Vizsgálja a témát technikai oldalról (primitív fatechnikák, a réti mészkőből való építkezés, kör alaprajzú épületek, s minden munkájában a pontos mesterségbeli készítési módja a falnak, födémnek, tetőnek, stb.), a forma (alaprajzi elrendezés, tetőformák, homlokzatok stb.), a háztípusok (tüzelőberendezés, füstelvezetés, alaprajz, stb.), az építkezés mint művészet (arányok, díszítettség, nagy stílusok hatása: barokk, klasszicizmus, szecesszió, új törekvések), a táj adta és kereskedelem útján bekerült anyagok (nád, sövény, sár, hant, homok, kő stb., migráció, tanya-város viszonya, árucsere), a mesterségbeli tudás (nádazó, falverő sövényfonó, vályogvető emberek, hivatásos ácsok, kőművesek), az építkezés szerszámai, eszközanyaga (nádverő, nádvarrótű, lapocka, nyomófa, szorítófa stb.), a lakásbelső (kunyhó, egyosztatú ház, többosztatú ház helyiségeinek bebútorzása, a bútorok hagyományos rendje, az ebben végbement változás), a szoba ünnepi célra való felhasználása, kultuszhellyé tétele (lakodalom, ravatalozás, a szoba tiszta szoba funkciói) és így tovább. Furcsa módon bizonyos kérdések épp azáltal váltak a kutató számára megfoghatóvá, lefényképezhetővé, hogy a vizsgált objektumok már romlófélben voltak. így láthatóvá vált pl. építési technikájuknak számos, ép állapotban nem érzékelhető részlete. Bizonyos vagyok benne, hogy Sztrinkó kutatásainak elvi és technikai megállapításai még felhasználásra kerülnek a modem magyar szerves építészetben.

A kötet végén, de Sztrinkó István tudományos tevékenységének bibliográfiája előtt a szerkesztő bemutatja őt magát a Társadalmi háttér és Életpálya című fejezetekben. S itt már a tudós baráté a szó. A magyar néprajztudomány történetében nem csak egy-egy táj feltűnően gazdag néphagyománya (főképpen szép tárgyai) miatt esett meg, hogy ráirányult a nagyközönség figyelme. Ehhez elsősorban olyan kutatóra volt szükség, aki az adott táj szülöttje volt, tehát érzelmileg is kötődött hozzá. A palóc, matyó, kalotaszegi, a sárközi, dél-dunántúli látványosan gazdag népművészet mellett az alföldi sokáig fel sem tűnt. Ezért szinte a mai napig tartogat kutatnivalót. Sztrinkó István tizenöt éves tudományos pályája során úgy hozzánőtt a Duna-Tisza közéhez, mint Orbán

110