Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Acél Zsolt: Elbeszélés és élettörténet Petőfi Sándor János vitéz című művében

írásos szerkesztésről beszélt a homéroszi eposzok kapcsán. A szóbeli keletkezés és írásos rögzítés kettőssége fölfedezhető az Osszián-dalokröl, Nibelung-énekről tett megjegyzésekben, illetve a nemzeti eposz vagy népénekgyűjtemény keresését (előállítását) irányító előfeltevéseikben. Mindez problémátlannak mutatja a szó és írás közötti viszonyt: az írásnak nincs más föladata, minthogy utat engedjen az élőszónak, és azt hibátlanul rögzítse, az ihletett egyidejűség illúzióját teremtse meg. Az írásnak el kell rejtőznie a szóbeliség mögött, ahogyan a műviségnek, mesterségnek is moccanatlanul kell lapulnia a látszattermészetesség takarásában. Nem derülhet ki egy nemzeti hagyományt hordozó elbeszélő költeményről, dalciklusról, hogy az írás, a tudós átalakítás, tanultság nyomát hordozza magában. Ugyanakkor a puszta gyűjtésnek, szerkesztésnek álcázott szövegalkotásokhoz a legfőbb mintát nem az orális hagyomány, hanem a kanonizált írásos művek nyújtottak.

Azonban már a görög-latin hellenizmus is szembesült azzal, hogy az ősi szóbeli műfajokat utánzó irodalom csak a látszatát alkotja meg a szóbeli helyzetnek, miközben valójában már írásos közegben jön létre, és e szövegek igazi otthona nem a hallgatás, hanem az olvasás.73 A római költészetben éppen ezért a szóbeliség, ihletett élőbeszéd narratív vagy lírai helyzete mindig átlátszó, játékos, önmagát leleplező ironikus fikció. Kimódolt értelmiségi játékról van szó, amely az ihletett élőbeszéd helyzetével játszik. Vergilius, Horatius vagy Ovidius műveit forgató korszakok - így a magyar reformkor is - a latin szerzők lapjain sorra szembesülhettek az írásos keletkezésre, könyvtáros bábáskodásra, urbánus környezetre utaló szavakkal. Az iróniára érzékeny költők, miként a deákos kultúrán nevelkedett Petőfi is, bőven meríthettek mintát az elidegenítő jellegű antik művekből és ezek gazdag utóéletéből - miként ezt A helység kalapácsa is mutatja.

A János vitéz is fölfedi önnön írásbeliségét. Az első kiadás harmadik oldala, a korabeli kritikák, Petőfi 1846-os német nyelvű önéletrajza által is népmesének nevezett mű elbeszélője egyrészt szóbeliként határozza meg a narratív helyzetet („Majd meghalljuk azt is, várjunk csak kicsinnyég" - 19., 1088.), de a szöveg központi helyén, a beágyazott elbeszélést megelőzően ironikusan utal az írás és élőbeszéd kettősségére, az olvasó jellegű befogadás elsőbbségére: „S János vitéz beszélt, a mint itt Írva áll" (13., 704). A mondat mutató, deiktikus eleme, az itt névmás nem a beszéd köré rendeződő hallgatás közösségére, hanem a könyvre, az írott lapra mutat. Valahányszor a János vitézben az elbeszélő előtérbe lép, föltárul az írásbeliség, a természetesség mögött húzódó tekhné. Az orális ősiség nemzeti hagyománya helyett egy hangsúlyozottan öntörvényű szerzői alak teremtményeként jelenik meg a János vitéz szövegvilága. Ez a bennfoglalt írói szerep tisztában van azzal, hogy a szóbeliséggel ellentétben az írás eleve az idegenség és távoliét közege.74

A tettetett szóbeliség mellett még egy nyelvi elem árulkodik arról a szándékról, hogy a János vitéz lebontsa a népiesség programjában meghirdetett közvetlen természetesség követelményét: ez a nyelvi elem pedig a természetszimbólum. A tizennyolcadik századig ismeretlen volt a szimbólum és az allegória szembeállítása (bár a két kifejezés antik használata előkészítette a későbbi fogalmi ellentétpárt). Goethe, Schiller, Schelling kora

73 A szóbeliség játékos fikcióját megteremtő ókori művekről további szakirodalommal: Stephen Wheeler, A Discourse of Wonders. Philadelphia, 1999, különösen: 43-65. A szóbeliség és írásbeliség kérdését érintő kitűnő szöveggyűjtemények: Nyíri Kristóf, Szécsi Gábor szerk., Szóbeliség és írásbeliség. Bp., 1998. Guiglelmo Cavallo, Roger Chartier szerk., Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Bp., 2000 (Sajó Tamás ford). Neumer Katalin szerk., Kép, beszéd, írás. Bp., 2003.

74 Az írásosság kérdéséről eltérő megközelítésben a kortárs irodalomelméleti gondolkodást meghatározó két alapmű: Jacques Derrida, De la grammatologie. Paris, 1967, 65. Gadamer, i. m. Bp., 432-439. A szó és írás kettősségét fölhasználó, ironikus írói fogást idézi Petőfi 1844 szeptemberében keletkezett verse, az Éjszakáim is: „A tintába mártom toliamat, / Vagy is: megpendítem lantomat, / S kong belőle olly szeráfi dal, / Hogy, ki hallja, rögtön szörnyet hal."

60