Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 6. szám - Ács Margit: Megrabolt szőlőtőkék, „kiszervezett” mezőgazdaság

a magyar vidék, a magyar falu élethalál-küzdelme. Hogy ez az volt, és máig az, már nem szorul igazolásra, sajnos. Az ország mai gazdasági mutatói vallanak rá.

Még egy előrebocsátott megjegyzés: a szóba jövő könyvek kiválasztásáról. A felkészülés egynéhány hónapja alatt nem markolhattam többet. Az elolvasott köteteken kívül bizonyára sok van még, amelyre nem figyelhettem. De ahogy az egész konferenciának, az általam végzett szemlének is az a célja, hogy az irodalmi köztudatot rábírja a számba vehető alkotások felderítésére, a sor folytatására.

1993-ban jelent meg Dobozi Eszter Tíz körömmel című szociográfiája (Széphalom Könyvműhely) egy homoki boráról híres, Kecskemét környéki falu, Izsák feszültséggel telt hónapjairól. A tsz-ekbe és az állami gazdaságba beolvasztott föltulajdon visszaigénylésének és a kárpótlási jegyek beváltásának az ideje ez. A jogosan igényelt földmennyiség aranykoronában számolva több mint kétszer akkora Izsákon, mint a kijelölt földalap. S ezt az arányt tovább rontja az idegenek, sőt külföldi vásárlók részéről mutatkozó földigény. Az igénylők többsége régi földjét szeretné visszakapni. Azokat a földeket, amelyeket a felmenőik tettek művelhetővé, amikor a homokbuckákat kézi erővel, deszkaszerkezettel egyengették el a XIX. század végén, és 70 cm mélyen fogatták meg a talajt, kiérdemelve a „homok hősei" titulust. Azt a régi földet, amelyet brutális erőszakkal, testi kínzással ragadtak ki a tulajdonukból a kolhozosítók. Hogyan felejthették volna el az izsáki gazdák, hogy volt itt egy kulákper 1951-ben tizenkilenc vádlottal, s közülük kettőt halálos ítélettel sújtottak, a következő évben ki is végeztek, tizenheten meg tíz-tizenkét évet kaptak - miért?, hogy az állami gazdaság létrejöhessen. Van-e ezeknél érvényesebb jogalap? Azonban az eltelt évtizedekben átrendeződött a határ. Esetleg valaki régi földjén áll most egy új tanya, a földre annak gazdája is igényt tart. Az emberi gyarlóság, haszonlesés sem lebecsülendő motívum ilyen felfordult időkben. Számolni kell a tájékozatlansággal is: például van, aki úgy hitte, vagyonjegye már lejárt, beérte 20 ezer Ft-tal, amellyel a tsz kiszúrta a szemét. És van olyan is, aki akarja a földet, bármekkorát, és nem érdekli, hogy nem bírja majd művelni, vagy nem elég arra, hogy a család megéljen belőle. Igazságosan, megnyugtató módon nem lehet rendezni ezt a helyzetet, mert arra a meghozott törvények sem adnak lehetőséget - mondja az egyik tsz-elnök, mert Dobozi Eszter szakmai tisztességgel a „másik oldal" képviselőit is végiglátogatja, és még emberi kilétükre is jut figyelme. Éppen ennél a szövetkezetnél, amely eleve sem kolhoztípusú volt, hanem nyugatias szakszövetkezet, kivételképpen sikerült megegyezést kicsikarni a tulajdonukat visszaigénylők között. De az állami gazdaság földjei nagy részét eleve hozzáférhetetlenné teszi a rájuk terhelt banki jelzálog. A kölcsönt a gazdaság 1989-ben vette fel, az írót a gazdaság felszámoló biztosa felvilágosítja: a dollárelszámolásra való áttérés, a keletre exportált áruk utáni fizetség végleges elmaradása (emlékezetes mozzanat ez is azokból a kezdeti évekből!) tette tönkre az állami gazdaságot. Egyes részeit már eladogatták, a tűzhöz közel ülőknek, természetesen, úgymond, muszájból. Akkor még privatizálták, a későbbi szóhasználat szerint „kiszervezték". 1993-ban már csak a borágazat sorsa kétséges. Kik kapják meg? A Gazdakör hetven körüli tagjai nem esélyesek, ám van egy Kertész Gazdakör is, azokból a környékbeli diplomás szakvezetőkből, akiket a népnyelv „zöld bárók"-nak nevez, s akik egy részvénytársaság megszervezésén ügyködnek. A részvények egy részét alacsony értékben eladják kisembereknek, hogy aztán majd egy-két nagyrészvényes felvásárolhassa őket. Ezt így kell csinálni a kapitalizmusban, minden rendjén is volna, ha nem foglalnák szabályzatba, hogy nem kell okvetlenül borral foglalkozni, csak amíg kifizetődő. Meg akkor is békésebb lélekkel fogadná az ember az efféle privatizációt, ha Dobozi Eszter jóvoltából nem kéne tanúként végignéznie az árverést, amelynek során egekbe srófolt áron jutott hozzá a „szerencsés" licitáló új-régi tulajdonához.

39