Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Halper Nándor Ferdinánd: Túl jón s rosszon - a visszaemlékezést közreadja Csapody Tamás
utolsó órában beavatkozott a sors. Meghalt egy öreg német Vorarbeiter63, aki egyébként nagyon rendes ember volt. A fiúk levették az orráról a szemüvegét és elhozták nekem. Újjászülettem, láttam! Igaz, ezúttal a napi kenyéradagomat a szemüveghozónak kellett odaadnom. (Boldogan adtam...) Az ukrán gyerek elesett a kenyeremtől, elvesztette hatalmát felettem, nem zsákmányolhatott ki többé, hisz láttam rendesen. A szegecselés már ment jobban és jobban (hisz időközben mégiscsak megtanultam a fogásokat), mire azután már egész jól ment. Egy szép napon az én ukrán barátom nem jelent meg a munkahelyen, nem láttam többé. Más beosztást kaptam, sokkal könnyebbet, de fáztam sokat és nagyon, különösen, ha éjjeles voltam, és persze éheztem. Egy napon valami dolgom volt az udvaron, egy parancsnok leküldött a pincébe, ott már várt rám egy Häftling egy zárt koporsó mellett. Megragadtuk ketten (még bírtam), felhoztuk és kivittük a láger elé a rakodóra. így búcsúztam el szegény ukrán barátomtól. A lágerünk, mint említettem, három házból állt, őrszoba és valami raktárhelyiség. Volt „szervizünk" is, csupán orvosság nem létezett, és szabóműhely, de boldog volt, aki ide bejuthatott. Az ételt a női lágerből hozták, ami tőlünk kerítéssel volt elkülönítve, de közvetlen mellettünk volt. Az én szobám ablakai oda nyíltak, de kihajolni, illetve kinézni szigorúan tilos volt, akit elkaptak, csúnya verést kapott. Itt is voltak fenyítések, dacára, hogy szükség volt az épkézláb dolgozóra. Egyszer láttam, amint egy olaszt meztelen felsőtesttel télen kikötöttek egy cölöphöz az udvaron, hogy élve vagy megfagyva szedték onnan le, azt nem tudom. Én ilyen vagy ehhez hasonló fenyítésben szerencsémre nem részesültem, de többször én is kaptam. Tömeges fenyítésekben volt szerencsém elég sokszor részt venni. A munkahelyünk nem volt messze, nem kellett sokat gyalogolnunk a lágeren kívül. Egy éjjeli szieszta után álmosan, fáradtan hazafelé menet, természetesen katonai alakulatban, ötös sorokban, lecsúszott valahogy a lábamról az egyik facipőm, kiléptem a sorból, ami tiltva volt. Hátramentem a cipőmért, felhúztam, és szaladtam vissza a helyemre. Persze, hogy elkaptak, ütöttek agyba-főbe, a szemeim csak úgy hányták a szikrákat. Hogy hogyan érkeztem haza, azt én nem tudom, de a szemüvegemet megmentettem, erősen tartva a kezemben. Azután egy éjjel már nagyon álmos lehettem, ugyanis kifogyott a sóm. Volt egy zacskóval, már nem emlékszem, hol [olvashatatlan] vagy kaptam persze valamiért, a nyakamban lógott, hogy ne lopják el. Valahányszor úgy éreztem, hogy elalszom, nyaltam egyet, és valóban egy kicsit összeszedtem magamat. Szóval kifogyott, nem volt többé mit nyalnom, elálmosodtam, megállt a kezemben a reszelő, pechemre a reszelendő vason. Lecsukódott a szemem és elaludhattam, állva, talán 2-3 másodpercre. Egyszerre csak egy irtózatos ütést kaptam hátulról, a jobb halántékom irányában, a szikrák újra repültek szemeim előtt, én pedig automatikusan reszeltem tovább. A szemüvegemnek ezúttal se történt semmi baja. Talán azért, mert nem voltak normális szárai, hanem 63 Vorarbeiter a német koncentrációs táborban: maga is fogoly státusban lévő előmunkás, munkavezető. 88
