Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Halper Nándor Ferdinánd: Túl jón s rosszon - a visszaemlékezést közreadja Csapody Tamás

hangosan nevemen szólított a karpaszományos úr, és beparancsolt a vagonjába. Itt bevezetésként egy hatalmas pofont kaptam, amit elhárítani vagy kivédeni nem voltam képes, ezt követték sűrűn elhangzott szitkoktól kísérve, mint pl. „te büdös zsidó, majd én megmutatom neked, el voltál kapatva" stb., stb. ütések, rúgások. Közben letepert a földre és fojtogatni kezdett, ekkor én a lábammal ösztönösen kapálódzva már jóformán észnél sem lehettem, eltaláltam őt ott, ahol a férfiak a legérzékenyebbek. Ekkor, úgy gondolom, észre térhetett, elmúlt a gyilkolási vágya, hirtelen elengedte a torkomat és kiparancsolt a vagonból, de előzőleg még feszes vigyázzállásban szalutálnom kellett. A parancsnokság többi tagja nyugodtan végignézte az egészet, elhangzott ugyan az egyik szájából, ezt még hallottam: „Talán nem lenne szabad ilyen vadul", - de nem lépett közbe senki. Reszketve egész testemben, de különösen a lábamban, holtsápad- tan leszálltam a vagonról, a fiúk vették észre, hogy az egyik, a bal fülemből vékony vércsík folyik. Felsegítettek az én vagonomba, hangos méltatlankodás közepette, de csinálni nem lehetett semmit. Rövid idő múlva a vonatunk elindult, és Máramarosszigetre kerültünk.

Ilyen körülmények között kerültünk abba Máramarosszigetre, amelynek „felszabadításában" még mint katona, magam is részt vettem. És itt már az első éjszaka ránk szakadt az ég. Átmeneti alvóhelyül a pályaudvar egyik üresen álló raktárhelyiségét kaptuk. A fárasztó nap után este végre lefeküdhettünk a szalmánkra. Talán 2-3 órai alvás után hirtelen óriási lármára, ordítozásra ébredtünk. „Riadó! Sorakozó!" A sötétben magunkra kapkodtuk ruháinkat, és a csomagjainkat otthagyva kirohantunk a szabad térre, perceken belül felsorakoztunk, mire rögtön elhangzott az újabb parancs: „futólépésben indulj!". Berohantunk a városba, ahol megtudtuk, hogy ég a katonaság központi élelmezési raktára, amit a „zsidók" felgyújtottak. Nekünk kellett egész éjjel az égő helyiségekből kimenteni az élelmiszereket. A raktárunkban tűz, fojtogató füst, életveszély, kint még a tiszt urak is, a legénység sorfalai, akik kardlapokkal, puskatussal, rúgásokkal, pofonokkal „segítettek" menteni az értékeket. Ez így ment reggelig, míg végre a tűzoltóság megtiltotta, hogy bárki is bemehessen a már majdnem teljesen leégett raktárhelyiségekbe. Holtfáradtan, kormosán, sokan kisebb-nagyobb égési sebekkel, visszaérkezve a szállásunkra, újabb „kellemes" meglepetésben volt részünk. Míg mi éjjel mentettük a javakat, addig az ottmaradt néhány tagja a legénységnek kidobálta a szabadba az összes otthagyott személyi dolgainkat. Hogy közben mi minden cserélt gazdát, az elképzelhető. Mint később kitudódott - erre még rátérek -, sok értékes és szükséges holmi sohasem került többé elő. Megérkezve, ahelyett, hogy pihentünk volna egy ilyen éjszaka után, hozzáláttunk a holmink kikereséséhez. Keresés közben hangzott el a parancs: „sorakozó!" De érthetően, előbb mindenki meg akarta találni a sajátját, nem nagyon szokott rögtön sorakozni, így tehát megint kezdődött a verés, rúgás, pofozás, még dühödtebb módon, hangsúlyozva a parancs semmibevételét! Ha jól emlékszem, a pályaudvarról hamarosan elmentünk, de előbb még elhelyeztek egy régi kastélyban. Itt semmi különös dolog velünk nem történt, „csak" annyi, hogy egyszer valami foglalkozásról visszatérve egyesek a ruháikat stb. darabokra szaggatva talál74