Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS - Lengyel András: Radnóti identitásszerveződésének kérdéséhez
hogy a korán árvaságra jutó kisfiú nem kapta meg azt a vallási nevelést, amely a zsidó közösség diaszpórában élő tagjai számára önazonosságuk legerősebb és legbiztosabb - az ortodoxok hite szerint: az egyedül igazi - forrása. Az a nevelés, amit mégis kapott, az önmagában elégtelen volt a vallási elköteleződés kialakulásához. S szocializációja e hiánya ráadásul egy kimondottan asszimilációs opciójú, bomló közösség kereteiben zajlott le. Az, amit nem neveltetése részeként, hanem spontán tapasztalatként erről az asszimilálódó társadalmi agregátumról „megtudott", azaz amilyennek „megismerte" származási közösségét, az - gyönge kötésnek bizonyulván - nyitottá tette a nem-zsidó környezet impulzusai iránt. S itt jutunk el a levél önjellemző helyeinek egyik legjelentősebbikéhez: a kínálkozó ősök „megválasztásához”. A szobája falán függő Arany- és Kazinczy-képről szólva ugyanis kimondja: „Igen - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. [...] Ezt így érzem és ezen a belső valóságon nem változtathatnak törvények" (Napló, 209-210.). Mi ebben a rokonság- és ősvállalásban az érdekes? Az első olvasói reakció nyilvánvalóan az, hogy a fölsorolt rokonságban zsidók és nem zsidók egyaránt vannak, sőt Radnóti hangsúlyozza is, hogy nem csak a zsidó alkotók a „rokonai". Ez tehát egyféle asszimilációs gesztus, a magyarsághoz való érzelmi kötődés jele. Ennél az identitásválasztó gesztusnál azonban nem kevésbé fontos az, hogy „rokonait" Radnóti két körből válogatja ki (illetve ismeri el hozzájuk tartozását): a magyar irodalomból és a bibliából, azaz egy szent szövegből. Érdemes volna aprólékosan megvizsgálni, kikből is áll össze ez a Radnóti megnevezte kánon (s miért éppen belőlük), de ennél most fontosabbnak látszik az a tény, hogy itt nem.a dicsőséges magyar nemzeti múlt: királyok, hadvezérek és politikusok neveztetnek meg azonosulási pontként, hanem írók, s egy magas rendű irodalomként is fölfogható szent szöveg, a biblia. Radnóti azonosulása tehát erősen kulturális jellegű, sőt ezen belül is irodalmi. Azonosulása a magyarság legmagasabb rendű önkifejezést mutató alkotóival, a magyarságot legjobb lehetőségei szintjén megmutató írókkal történik meg. S abból, hogy ehhez az irodalmi identitáskánonhoz a szent szöveg is hozzátartozik nála, láthatóvá válik attitűdjének egy metafizikai, sőt spirituális szintje is. Azaz: a magyar irodalom itt nem pusztán a tetszőség terepe, a választás nem egyszerűen esztétikai indítékú, hanem mélyebb, s az esztétikainál szélesebb körű. Ez az - irodalmi és spirituális - választás az identitás megszerveződésének fontos eleme, sőt több annál: már-már generálója. S itt szólni célszerű egy evidens, de evidens voltában is külön említésre méltó másik kettősségről is: az, amivel Radnóti azonosul, mind irodalomként, mind spirituális entitásként magába foglalja a zsidóság bizonyos momentumait is. Abba a magyar irodalomba, melyet a fölsorolt nevekkel Radnóti körbehatárol, beletartozik a „zsidó" Szép Ernő és Füst Milán is, az ugyancsak meghivatkozott biblia pedig maga is kettős, zsidó-keresztény alkotás. (E kettősséget egyébként Radnóti 18
