Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Iványosi-Szabó Tibor: XVII. századi népművészeti motívumok Kecskeméten
Iványosi-Szabó Tibor XVII. századi népművészeti motívumok Kecskeméten Elgondolkodtató, hogy a már régmúltnak mondható történelmünket sem tudjuk azonos mércével mérni. Történészeink hosszú időn át szívesebben foglalkoztak a XVI. század eseményeivel, mint a következőével, vagy a későbbiekével. Úgy tűnik, irodalomtörténészeink körében tovább él ez a tudományos életben szerencsésnek éppen nem mondható megközelítés. Legalábbis ezt érzékelteti a közelmúltban megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes munka (főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály) első kötetének összeállítása. Az 1800-ig terjedő időszakot átfogó feldolgozások között nem jutott hely a század egyik, kétségtelenül meghatározó, irodalmi alakjának, Pázmány Péternek, a „magyar próza atyjának" (Kosztolányi). Helytörténetírásukban is még mindig fellelhető ez az egyoldalúság. A szakfolyóiratok és a kiadók szívesebben fogadnak, publikálnak olyan forrásokat, feldolgozásokat, amelyek a terjeszkedő törökök elleni végvári harcokkal vagy a XVIII. századi kuruc portyákkal foglalkoznak. A „nagy század" hazai — az említetteknél jóval nagyobb hozamú — ver- gődései-vívódásai iránt sokkal csekélyebb az érdeklődés. (Nem véletlen, hogy történelmi tárgyú játékfilmjeink témaválasztásánál is feltűnik ugyanez az elfogultság.) Ezen a mentalitáson szűkebb pátriánk sem tudott felülemelkedni. A Kecskemét monográfiája I. (és mindeddig utolsó) kötetében bántóan csekély figyelmet kapott ez az időszak. A három részre szabdalt országunk legnagyobb mezővárosának XVII. századi szellemi életéről, kultúrájáról pedig szinte említés sem történik. Pedig itt található a hódoltság területén fennmaradt legnagyobb levéltári anyag. Itt és most csak a korabeli mezővárosi népművészet egyes elemének felidézésével, néhány motívumának közreadásával kívánom felhívni a figyelmet arra, hogy a hiányok mérséklése érdekében nem lenne haszontalan az eddigieknél alaposabban vallatóra fogni ezeket a pótolhatatlan forrásokat. A korabeli mezővárosok ötvösművészetét már ismertette egy igényes kötet. A textíliák, a bőrök, a fák lényegesen romlandóbbak, mint a fémek. A rendkívül drága főúri ruhákból, bútorokból szerencsénkre így is jelentős számban őriznek múzeumaink e korból csodálatosan szép darabokat. Sajnos nem mondhatjuk ezt el a népművészetnek és a népi iparművészetnek a területeiről. Pedig még ezekben a keserves évszázadokban is mindennapos igény volt a hétköznapi ruházati cikkek, eszközök, szerszámok szépítése, igényes megformálása. Ha eredeti darabok nem is, de néhány szűkszavú leírás segíti ezek felidézését. A tanács 1675-ben Szana Mihálynét — egyik helybeli gazda özvegyét — szerződtette konyhájának vezetésére. A hagyományoknak megfelelően rögzítették bérét, amely 14 tallér készpénz mellett kész árukat, anyagokat is tartalmazott: „egy rása kurdi bélés, zsinór, egy rókabőr, szederjes fejtű szoknya. Két sing fej tű, egy vég törökvászon, két pár csizma kordován, két 104
