Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Botka Ferenc: Nagy Lajos király – Arany János – a Toldi szerelme nyomán Itáliában
Ilyen körülmények között merült fel bennem ifjúságom meghatározó emléke, Arany János Toldija. Nem is a kötelező olvasmány, hanem a trilógia középső része, amelynek olaszországi csatajelenetei, Nagy Lajos bosszúhadjárata hosszan izgalomban tartotta képzeletem. Most végigjárhatnám színhelyeit. De lenne-e értelme? Arany János közismert betegségének (és anyagi lehetőségeinek) foglya volt. Soha nem járt Olaszországban. Otthonából legfeljebb Karlovy Vary/Karlsbad gyógyvizeihez mozdult ki. Mi értelme lenne annak, hogy elmegyek, mondjuk, Sulmonába, az egyik első ostrom színhelyére, kézbe venném a Toldi szerelme szövegét - és megállapítanám, hogy a helyszín köszönőviszonyban sincs a leírtakkal. Nem szólva arról, hogy az „ő" hadjárata eleve valami egészen más, mint ami a valóságban történt. A két hadjáratból egyet csinált, és azt is a saját elképzelése szerint mozgatta térben és időben. Ezt már természetesen csak akkor fogalmaztam meg ilyen élesen magamban, miután ismételten kézbe vettem Arany szövegeit. - S azok fellázadtak az én fantáziátlan, mondjuk ki: primitív elképzeléseim ellen. Az elgondoltnak az ellenkezője történt. Ismét Arany mondatainak a varázsa alá estem. Egyre izgatottabban faltam a sorokat. De most már nem afféle „igazságtevőként", aki a „valóságra" és a tényekre hivatkozva tenne kérdőjeleket megoldásai mögé. Egyre inkább az kezdett izgatni: ha „tette", miért épp úgy tette? Nem járt ugyan Olaszországban, de gondosan kidolgozott térképek álltak rendelkezésére. A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában szinte minden forrás, hiteles összefoglalás a rendelkezésére állt - és mint az eposz jegyzetei is bizonyítják: gondosan végigbújta őket. S akkor?... Igen, akkor vegyük végre tudomásul, hogy ő nem történelmet kívánt kompilálni, hanem - irodalmi alkotást, amely átvesz néhány adatot a régi forrásokból, de azokat a maga, a mű logikája szerint használja. S teszi ezt annak ellenére, hogy a „hitelesség" és a „korhangulat" kedvéért lépten-nyomon mindenféle idézetecskékkel igyekszik a saját igazát alátámasztani. S tette ezt már akkor is, amikor a Toldiját 1846-ban létrehozta. Vajon miféle hajszálnál is vékonyabb kapcsolat mutatható ki Toldi Miklós valóságos történelmi személye és Ilosvai Selymes Péter „csácsogásai" között? S miként tételezhető fel, hogy szerzőnk háromszáz évvel korábbi forrását kívánta volna - a 19. század költői eszköztárával - tovább vinni, „elmélyíteni" vagy „kibontani"? Költői kérdések. Egyértelmű, hogy ez eszébe se jutott. Vörösmarty Mihály nyomán valami olyannal szerette volna megajándékozni a magyar irodalmat, ami - az ismert okok miatt - hiányzott történetéből. A Zalán futásában Vörösmarty Mihály a soha nem létezett nemzeti eposzt kívánta megteremteni - egy soha nem volt mitológia „segítségével". Arany pedig ezt követően olyan nemzeti/népi hőséneket, amelynek szintén nem volt reális előzménye, de valamiképpen rokona, párhuzama lehetne a szomszédos szerb nyelvterületen épp a közelmúltban összegyűjtött, a törökellenes csatákat vívó Márk királyfi - guzlával kísért - énekeinek. Petőfi Sándor János vitéze idejében jött ahhoz, hogy népköltői hangvételét megtalálja; szemlélete azonban annál földönjáróbb volt későbbi barátjánál, hogy megelégedett volna a mese légies világával. Ezért vált kinccsé kezében Ilosvay Selymes Péter döcögő zöngemé- nye, mert nyersanyagot kínált neki egy „reálisabbnak" tűnő, de mégiscsak félig-meddig népmeséi történethez, amely ugyanakkor számos részletében szervesen kapcsolódott a lovagi költészet fordulataihoz, szellemiségéhez. 68
