Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Bobkowski, Andrzej - Pálfalvi Lajos: A nagy kozmopolák életrajza
nagyon gombrowiczi Lord ]im\e, nemrég pedig megjelent Milosz Szülőhazám, Európa című esszékötete, és különösen az utolsó, Tigris című fejezetre illik az a meghatározás, hogy ez Milosz fenomenálisan sophisticated Lord ]im]e. Ami a Nostromót illeti, erről is hasonlókat mondhatok. Oly sok év után, amelyből itt éltem le tizenkettőt, most, amikor már nem akarok nagy szavakat használni, de érzelmileg erősen kötődöm az én Costaguana-Guatemalámhoz, nemrég újraolvastam a regényt. Aztán hosszú ideig úgy járkáltam, mint a részegek. Kétségkívül remekmű, és nyilvánvalóan még mindig nem értékelik kellőképpen. Ha megkérdezné valaki, aki nem ismeri Latin- Amerikát, mit kell olvasnia e tájról, ha, mondjuk, ide készül vagy ezekben az országokban szeretné befektetni a pénzét, habozás nélkül a Nostromót ajánlanám. És semmi mást - elég, basta, no más. Amikor olvastam, úgy éreztem, Conradot írás közben távirányítóval vezérelte egy bölcs, aki Latin-Amerikában rostokolt, és minden tudást magába szívott. Amióta újraolvastam a Nostromót, mintha újrakezdtem volna az itteni életemet, ebben élek reggeltől estig, naponta többször is azt mondom magamban: „Ez pontosan olyan, mint a Nostromo." Szinte már rögeszmémmé válik, amikor esténként a helyi lapot olvasgatom. Baines igen nagy terjedelemben és kellő mélységben tárgyalja a Nostromót, párhuzamot von Costaguana és Lengyelország között, idézi Martin Decoud kijelentéseit, amelyek gyakran tényleg hajszálpontosak, elképesztően találóak, ha magunkra vonatkoztatjuk ezeket. És most még lenyűgözőbbek és találóbbak lesznek, hogy magunk mögött tudhatjuk a függetlenség rövid időszakát, amelyet Conrad már nem ismerhetett, amikor - akarva- akaratlanul - mindennek ellenére afféle nagyobb Costaguana voltunk a Nyugat szemében a keleti államok és államocskák hangyabolyában. Párizsból vagy Londonból nézve nagyon costaguanainak tűnhetett az ezredesek és a hadsereg kormányzása, Kostek-Biemacki sokak szemében semmiben sem különbözött Sotillótól, Wieniawa pedig Montero tábornoktól. Ha nincs ez a függetlenségi időszak és az emigráns Costaguana, ki tudja, nem szánnak-e más sorsot nekünk az utolsó háború után... Órákig beszélhetnénk még a Nostromórót, de azt hiszem, ha folytatjuk ezt a gondolatmenetet, eljutunk addig a következtetésig, hogy a Nostromo Lengyelországról szóló regény, Costaguana csak álca, Conrad valójában a lengyel jellemről, hibákról és fogyatékosságokról, a kormányzás csődjéről, erről a bohózatról, szóáradatról, pompázatos ékesszólásról, idealizmusról, önfeláldozásról és a lengyel gazdasági kezdeményezésekről ír, amelyeket el akarnak folytam az oroszok (Gould) - vagyis az író leszámol Lengyelországgal, összegyűjtött mindent, amit gondolt róla, kifejezte érzéseit a „szeretlek és gyűlöllek" regényében. Természetesen bizonyos analógiák egyáltalán nem alaptalanok, de itt pontosan azért kell nagyon óvatosnak lennünk, mert a Nostromo majd minden oldalán könnyen találhatunk valamit, amitől legszívesebben felkiáltanánk: „Conrad itt biztos Lengyelországra gondolt." Van egy beteges hajlamunk, a kozmopolákok minden nagy művében lengyel gyökereket keresünk. Chopin minden polonézében benne van egy rohamozó huszársereg, és olyanokat is ismerek, akik még az első milligramm rádiumban is Lengyelországot vélték felfedezni. Nem tudom, gondolt-e Conrad Lengyelországra, amikor a Nostromót írta, vagy nem, azt viszont tudom, hogy ismerem már valamennyire Latin-Amerikát, itt éltem le az életem egy szakaszát, és a Nostromo nemcsak aktuális maradt, hanem egyre aktuálisabb lesz, és alighanem még senki sem végezte el ilyen hűvös pontossággal és hitelességgel e faj és a kontinens pszichoanalízisét, és még sokáig nem lesz képes senki olyan igazságosan és minden indulattól mentesen ítélkezni mindarról, amit néhány mondatban foglal össze Martin Decoud: „Képzeljetek el egy vígoperai légkört, ahol halálos komolyan veszik a színpadi államférfiak, rablók stb., stb. komikus ágálását, bohózatba illő tolvajlásait, intrikáit, tőrdöféseit. Mindez szörnyen nevetséges, állandóan folyik a vér, és a színészek azt hiszik magukról, hogy befolyásolják a világ sorsát. Egy kormány persze - bárhol, bármelyik kormány - már önmagában 61
