Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Ferdinandy György: Az amerikai menekült

Néha még az ABC-be is befordul egy asszony. Tejet hoz, sört, kenyeret. Mások a szatócsbolt felé lépegetnek. Két lehetőség. Ebben a negyedben nincsenek más üzletek.

Persze, hogy el ne felejtsem, van itt egy kocsma is. Egy pince, ahová csak hétrét görnyedve jut le az ember, és ahonnan, ha nem vigyáz, vérző kobakkal kerül napvilágra. Pedig odalent egészen békebeli a hangulat. A boltíves helyiségben székek állnak és asztalok. Nem emlékeztet semmi az átkos talponállóira. Hacsak nem a füst. De ki szívna ma már Munkást vagy Kossuthot! A Pali Mall-nak és a Winstonnak pedig egészen más, előkelőbb az illata.

A gebines minden reggel a lejárathoz támaszt egy palatáblát, fehér krétával felírja az étlapot. Resztéit máj, csülkös bableves. Nagyobb változások nincsenek. A menü ötszáz forint. Ide csak az jár le, akinek pénze van. Hol az az idő, amikor az Astoriában is kilencven fillér volt a leves, egynegyvenért pedig az ember egy mélytányér paprikás krumplit kapott! A férfiak ma már nem itt, az ivóban: sokkal inkább a téren vagy egy kapualjban isszák le magukat.

* * *

A téren, mert az is van. A Tömő utcában áll ugyanis egy lakótelep. Három toronyház és egy hosszú, lapos épület. Még az átkosban építették, amikor úgy gondolták, hogy az ezredfordulóra ilyen modern házakban élnek az emberek. Aztán ez a szép terv valahol gellert kapott. Ma már itt a Józsefvárosban is a sűrűbb bokrok a leglátogatottabb lakhelyek.

A toronyházak megkoptak az évek folyamán. Rájuk fémé egy kis tatarozás, de még így is, ebben a környezetben irigylésre méltó ez a három épület. Igaz, hogy tömpe tornyok, alig tízemeletesek, nehéz lenne nekik vezetni a repülőgépeket. De ilyesmi nem is jutna eszébe senkinek. Azok, akik itt élnek, nem tartják a világ sorsát a kezükben, a legtöbben még a sajátjukét sem igen. Cigány családok, kisnyugdíjasok, külvárosi szegény emberek. Régen az OTP-részleteket fizették, ma valamivel nehezebben a közköltségeket.

Ismerik egymást, ha máshonnan nem, a liftből. Ritka az olyan, aki még nem akadt el két emelet között. Ilyenkor jut bőven idő elmondani az életüket.

Amíg csak ki nem szabadítja őket a Gondnok. Most így hívják a házmestereket. Ez a mostani rendes ember. Meg tudja szerelni a liftet. Olyan, mint a ház, amit a gondjaira bíztak. Nyílt tekintetű, ötvenes. Jobb időket látott, ez minden mozdulatában benne van. Mégis, rá van írva az is, hogy meg van elégedve magával. Az a fajta, akinek a puszta jelenléte is megnyugtatja az embereket.

Úgy hívják őt: a Toronyőr. A Béla bácsi. Először csak egyszerű lakó volt. De már akkor sem olyan, mint a többiek. Kezdve azon, hogy üres kézzel, bútor és háztartási gépek nélkül érkezett. Aztán az, hogy törte a magyart. Például mindenkit tegezett. Nem vették tőle zokon. El a toronyban mindenféle népség. Nem az akcentusuk szerint osztályozzák egymást az itteniek.

Hol egy asztalt, hol egy sublódot hozott haza magának. Helyrepofozta őket. Csillogtak, amikor felvitte a lakásba. Értette a dolgát, és a szakértelmet errefelé megbecsülik az emberek.

26