Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Grecsó Krisztián: Randevú Arankával
Grecsó Krisztián Randevú Arankával- hat nyomozás A kertek alatt megy az út, földes, salakos, néhol kevés kavics, oda mentem le a gyár felől, a kendergyár szellemtelepe mellett, a régi portánál, ami Márton nagybátyámé volt valaha. Mikor a telket vette, tele volt sudár nyárfákkal, kidöntötték mind, ott voltam, egy föltűnően vékony, szakállas ember kiabálta, hogy dől a fa. Gyerek voltam, sírtam, hogy én akarom, én akartam kiabálni, hogy dől a fa, ennyit igazán rám bízhatnak. A portán egy hatalmas téglapince volt, gádorral és íves falakkal, mintha borvidéken volna, ismeretlen dohszag jött belőle, szokatlan volt a félkörök, ívek puhasága, az én szememnek óvóhely volt inkább. Nagybátyám meghagyta a pincét, sok pénzt költött rá, hogy eredeti állapotában megmaradjon, aztán krumplit és káposztát tartott benne, a krumplit vette, a káposzta a portán termett, abban a három fóliaágyban, amit ő maga húzott föl oda. Családi házat soha nem épített fölé. Meguntam a leskelődést. Percekig néztem az udvart, a szemetet, a kertet, csöngettem, nem nyitott ajtót. A kulcs belül, a bicikli bent, eldőlve a gangon. Ezután indultam el. Nem volt logikus, hogy megkerülöm a házakat, hogy letekerek a gyári úton, el a pince előtt, aztán vissza a kertek mögött, nyugodtan bemászhattam volna a kapun, de úgy éreztem, nagyon tolakodó lenne. Ha Mártont nem érte semmi, üvölteni fog, hogy mit képzelek. Hogyan merem. És igaza lesz. Ha a kutatásnak jó a vége; cudar világ vár rám. Márton hirtelen haragú, hamar kikel magából, tombol, ahogy a koreai tévéért tette, vagy ahogy egy koszos ingért üvöltötte le mamát, még ha következő pillanatban össze-vissza is csókolta. Birtokháborító leszek. A ház, ami egykor a miénk is volt, most intim közeg, csak nagyon indokolt esetben tehető meg, hogy engedély nélkül bemegyek, ha mondjuk azt gondolom, hogy a nagybátyámat valami érte. De ha nem, a féltés indulattá lesz, többé nem féltés, föltételezés, gyanú, rossz emberismeret. Azt gondoltam, gondoltuk, az egész család, hogy Márton nem tud magára vigyázni, nem ismer mértéket. Nem volt rossz a hangulatom. Nem volt semmi sem furcsa. Talán csak a levegő ritkább, mint rendesen. Rutintalan voltam - minden földerítő cselekedet ismeretlen és előszöri. Előre volt emlékezetes az idő, de nem élhetetlen és nem is nyomasztó. Végzetes percek voltak, mondtam utólag anyámnak, de (Részlet egy készülő regényből.) 7
