Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Ilia Mihály: Maurits nincs jelen, de van

Erről, talán a bekövetkezett déli háborús események és a politikai változások miatt is, nem esik mostanában szó.

De a vajdasági magyar irodalom történetét nem lehet megérteni az ilyen kapcsolódások nélkül.

Maurits, a „képíró" több magyarországi kiállításon szerepelt, ennek ellenére igazán nincs jelen a magyar képzőművészeti életben, csak a legtájékozottabb figyelők, érdeklődők vannak tudatában annak, hogy nagyon jelentős alkotó művei a „móriják" jelzésű képek. Az itt közölt portrék egy portrésorozat néhány darabját adják. Maurits általában nem képben gondolkodik, hanem sorozatban, a kép egy nagy variáció darabja, finom, alig észlelhető változatok sorából áll a kép, de nem egymagában, hanem a változataiban. Ilyen sorozata van a kenyérről, arckép-fej sorozata 1993-ban a Budapest Galériában megrendezett kiállítása, a Balkáni mappában (1997) a címadó sorozat mellett a Danilo Kis emlékére, a Párizsi napló, a Boszniai látképek sora, a Sinkó Ervin emlékére készült képek, és több más is, amelyekről csak hírt vehettem, de látni nem láthattam azokat. A 2008-ban készült portrésor, melynek néhány darabját most a Forrás közli, Maurits művészetének jelenlegi karakterét mutatja. Bár az régi módszere, hogy képen a fej, az arc részei kerülnek a centrumba, a szem, orr és a száj a sorozatokban finom változatokkal különbözik, alakul, mint itt is.

A portrét itt el-elfedik a kezek, melyek a furcsán haladó színes vonalak fölött mértani alakzatban, számban hol növekszenek, hol csökkennek. Maurits képein az arc a szenvedés kifejezője, gyakran az állati (féregi) létre szorított ember kínjainak a dokumentálására szolgál. Ha az itteni reprodukció visszaadná a képek színeit, látható lenne, hogy a zöld, lila, égőnarancs, ritkásan sárga színeket hogyan szövik át a fekete vonalak, a kéz fekete foltjai mindenütt ott vannak, mintha a kéz okozná ennek az arcnak torzulását, kínját. Maurits képei nem szépek a hagyományos szép képélvezet szerint, nem is akar szép lenni. Annak a borzalomnak a kifejezői, amelyeket a művész nemzedéke átélt, sőt átél szinte a jelenben is. Képei nem gyönyörködtetnek, hanem rádöbbentenek létünk kínjaira, minden képén szembenéz velünk az arc, a meggyötört ember arca. Ennek a döbbenetnek az átélésére inspirálnak ezek a képek, nem idegenek, hiszen mi éljük ezt a borzalmat, és a mi arcunkra ég rá mindaz, amit ezek a színek, vonalak jelentenek.

96