Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 3. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi Menetoszlopból (versciklus)
De érkezik újabb csapat, hullnak a győztesek. A csendes Don vértől dagad, úsznak a tetemek. Fellobbannak az őrtüzek, síró füzek megett. Lassan összekeverednek győztesek, vesztesek. 25. Bergyajev 1. „Én azonban mindig is ellenálltam az elidegenedésnek és az exteritorizálódásnak, meg akartam maradni a magam világában, s nem akartam feltárni azt. Olyan lénynek éreztem magam, aki nem ebből a világból származik, s nem ehhez a világhoz alkalmazkodik. Nem gondoltam, hogy jobb volnék a többi embernél, akik ebben a világban vertek gyökeret, sőt néha úgy véltem, hogy rosszabb vagyok náluk. Kínzó érzés volt a környezet, mindenféle csoportosulás, irányzat, párt idegensége. Soha nem tudtam elfogadni, hogy bármiféle kategóriába soroljanak, sohasem éreztem magam a középszerű élet megtestesítőjének. A magam számára is sok minden idegen bennem... 2. Egyedül vagyok. Hallgatok. A hold az éjbe lemerül. Hajdanvolt víg majálisok körül sűrűsödik az űr. Már körülöttem gomolyog. Oroszhon homályba tűnik. Hallom, hogy perceg a homok. Rettentő sok van reggelig. Ha elaludnék, fennsíkon bolyonghatnék. Sütne a nap Követhetne az idegen, hogy elrabolja arcomat? Vagy őt is foglyul ejtenék 89
