Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Szekér Endre: „A semmi közelít” (Vers és stílus)

alkotásával búcsúztatta: N. G. - N. I. (Nagy Gáspár, Nagy Imre), szavak, szókezdő mássalhangzók kiemelésével. S közben azt se felejtsük el, hogy a Nagyváradon nagy csöndben, magányban élt Horváth Imre Politika című versében néhány szóval „márványba vésve" így szól: „Cézárrá lenni / Nulla / Plusz semmi". Buda Ferenc Anagrammákat jelentetett meg a Forrás 2005. I. számában. A betűkkel való „játék" komoly játék, a betűkből összerakott szavak - különös következetességgel - törvény-igazságok. Ez az igazság - az ál-játékos anagramma: Politika - „Aki lop: ti. / Piti akol.Minisztérium - „lmé: muri-szint, / mini ész. Mi rút!”; Demokrácia - „A morc ideák? / Cár koma, ide!"; Jóléti rendszerváltás - „Joviál társ, szende lét, / Enervált ló-száj. Térd is. / ÁTsintér, de jól átversz!!! / Ne írd: rálát. Szólj: téves...-5A modem magyar költészetben kiemelkedő alkotás Weöres Sándor Psychéje. Itt a költő egy idegen költő öltözékébe bújt. Más korba „bújt el". A Kazinczy-kortárs világát építette ki, különös egyéni stílust, nyelvi kifejezésmódot alakítva ki magának. Napjainkban a marosvásárhelyi Kovács András Ferenc (KAF) hatalmas költői életművet épített ki magának, ezernyi távoli, idegen színhellyel, alakkal, stílussal. Úgy lép elénk, mintha a Molter-hagyatékból kutatva találná meg Lázáry René Sándor elrejtett, elfeledett műveit. A képzelt költő 1859-ben Kolozsvárott született, Marosvásárhelyen élt, latin-francia szakos volt képzeletben. KAF jelentős életművének egyik része saját nevében olvasható, a másik része Lázáry René Sándor nevében. Hihetetlen sokféle stílusban: a klasszikus stílus, a nyugati irodalom, a régi magyar költészet, magyar népies hang, játékosság, zeneiség, különböző stílus, stílusréteg stb. olvad össze KAF Lázáry-verseiben. Egy-egy versrészlettel jellemezzük: „Gyűrt levegőég / hűlt üvegére tapad / sápatag arcéi: / pár falevél... Hirtelen / így tör ránk az öregség" (Reggeli ráncok, KAF) „Vandál időkben végső római: / Köszöntelek, im Vásárhely óljai!" (Provintziális klapantziák); Rokokó töredék Vénuszhoz: „Jer szeretni, szépem, / Indaként az éjben" - Lázáry; Szonett Júliámhoz: „Nem lopdosnak szét tolvajok - / szájadban ízzé olvadok". - Lázáry. Tibeti Szerelmes Dalok, Körösi Csorna Sándor gyűjtéséből, „Tigris lennék, széttépnélek", Skót melódia, Bums emlékére, „Víg ficzkó voltam hajdanán" - Lázáry. Száműzetésem vándoréneke, Marullo Pazzi verse, „Rátartibb Pisa, mint a rút Pesaro, / S Firenze kancsal: ferdén méreget! - a fordító epilógja: „No, kész. Nehézkes líra ez, lazul... / Kissé süket, s vak is, miként Vazul" - Lázáry. - Sőt még Kecskemétre, Katona Józsefre is gondol (1994/3.).

Manapság nem „divatos" a hazafias érzés, a magyarságérzés. Simonyi Imre egyik, igen jelentős versét a forrásban közölte: Történelmi lecke. „Muhi? Mohács? Majtény? Világos? / És Zrínyi és Ady?! És Bartók?! És Zsilinszky?! / Csak illő flórt a méltóságos gyászhoz! / de hogy bármelyik Majténynál / végleg letörött volna a zászló!? / Hát József Attila!? Hát Kodály!? / Hát Krúdy!? / Hát Németh László!? (Forrás, 1978. október) Simonyi Imre a tragikus csata- vesztéseket különböző formában, kijelentve, kérdésként, kérdőjellel, felkiáltójellel és két írásjellel vívódva másokkal és önmagával kiált fel: minden csatavesztés és „önleköpés" ellenére reményt kelt bennünk Adyval, Krúdyval és másokkal. A szellemi kincseinkkel. Reménykedjünk, hogy minden önkényjármában megszakad - „ránkuszult orda eszmék" karmán fuldokolva, valamint gályán, karóban, máglyán - feltámadunk (Simonyi), és fölzúgnak a hamuszín egek (Pilinszky), „Et ressurexit tertia Die". Olykor a hallgatag Szülőhazához ragaszkodva, a tanyahazámba kapaszkodva (Buda Ferenc), máskor Elidegenedve (Thinsz Géza), vagy Vörösmartyval kiáltva: „mi a világ nekem, ha nincs hazám?". Baka István új-Huligániát látva (Zsebkendőnyi kis - reménytelen sorssal), sokaknak idegen hazámban / idegen véremet köpve (Brasnyó István), „Mégis magyarnak számkivetve" (József Attila) „Adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak". (József Attila)

77