Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - Győri László: Elza

nyével, a régiségeivel, a könyveivel való foglalatosságot, s bizonyára a nyugdíjat is, vállalkozói igazolványt váltott, s terménykereskedésbe fogott a lombosi piac utcájában; bizonyos értelemben visszatért a mezőgazdasághoz.

Feleségének egyszerű, hivalkodás nélküli síremléket állított.

Nagyon ritkán látogattam haza. A valószínűségszámítás, nem tudom, mit szól hozzá, hogy éppen akkor, éppen azon a vonaton, ugyanabban a kocsiban ért bennünket a valóság szeszélye. A folyosóról bepillantottam a fülkébe, s egy vékony, sápadt nőben azonnal felismertem. Nem csodálkozott, mintha annak rendje és módja szerint otthon sétáltam volna el hozzájuk látogatóba. - A Kékgolyó utcában voltam. - A Kékgolyó utca egész Magyarország legfélelmetesebb utcája, mintha már előre tudták volna, milyen intézmény lesz majd benne valamikor, ezt a sejtelmes, riasztó nevet illesztették rá, amelynek semmi értelme nincs. Miféle golyó, miféle kék ülhet egy utca lakói fölött, miféle német előzménye van? Merthogy német, afelől semmi kétségem nincs, egy idegen világ árnyéka telepszik rá, s ebben az árnyékban ül, mint a pók, a rákosok kórháza, a nagy sugarazó, ahová minden családból eljut valaki egyszer, nem egyetlenegyszer, hanem valamikor egyszer, az egész országot behálózzák az ide jövendők útvonalai, csak az a kérdés, ki mikor járja végig a saját kálváriáját. - Már egy esztendeje járok - mondta. A szanatóriumra gondoltam, ahol fekvőkúrát tartanak, pléddel takaróznak be finom, gyönyörű hajtásokkal, s hőmérőt dugnak szájuk sarkába úri vendégei. A Kékgolyó utcaiak csőbe fekszenek, cső okádja ki őket, s zötyögnek ismét vonaton, buszon hazafelé.

Az álomból ez a jelenet kimaradt, nem álmodtam bele, s nem vagyok benne biztos, van-e olyan álom, amelyben ilyen gondosan elmesélik valakinek az életét, lehet, én találtam ki az egész történetet, az már tökéletesen egyre megy, hogy a vonatfülke, a Kékgolyó utca csak a folytatásban, az írásműben kap helyet. Hiába álmodtam, az álom csak foltokat adott, én egészítettem ki a töredékeket, ébren, de még az álomtól melegen, s ha valami módon az álom széle beleért, már nyugodt vagyok, nem csaltam, a pulpitusról úgy lépek le, hogy nem szégyellem a tapsot, rövidet biccentve, komolyan hajlok meg az elmosódó közönség előtt: - Köszönöm.

9