Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 12. szám - Bombitz Attila: Sztyepan Pehotnij feltámadása (Kommentárok és jegyzetek Baka István életműkiadásához)

A Magdolna-zápor (1975), a Tűzbe vetett evangélium (1981), a Döbling (1985) válogatott versei, valamint a Döbling után írt versek alkotják, új cikluselosztás szerint, az Égtájak célkeresztjén (1990) reprezentatívnak tekinthető kötetét. Baka válogatásában és újabb cikluselrendezésében a már posztumusz Tájkép fohásszal (1996) ezt az utóbbi metszetet veszi alapul, néhány korábbi vers felvételével (Megtalált versek ciklus), tematikus átrendezésével, valamint annak az 1990 után publikált három kötetnek a teljes, ciklusba rendezett közlésével, sőt azokon túlmutató újabb versekkel (Március, Tavaszvég, Toldi, Üzenet Új-Huligániából), amelyek költészetének csúcsát jelentik. Ez a három kötet a Farkasok órája (1992), a Sztyepan Pehotnij testamentuma (1994) és a November angyalához (1995). Közülük is a Sztyepan Pehotnij-kötet az, amelyik nem csupán Baka kezdődő betegsége miatt, de szokatlan, és nem éppen aktuális kulturális kódoltsága következtében, ugyanakkor a szerepjáték és az intertextuális eljárásmódok korszakos divatjának köszönhetően a legnagyobb kritikai elismertségre tett szert. Az eredeti vékony verseskötetek a világot másként látni és megélni tudó költő nyelvbe öltöztetett tapasztalatain keresztül megkönnyítheti, sőt el is mélyítheti a beavatásra mindig nyitottan várakozó olvasó léttapasztalatát. A megtapasztalható világ túl nagy az egyén számára; részeibe mégis behatolhatnak egyesek, akár a sors kegyeltjeként, akár kegyvesztettként. A híradás a lényeg, a hagyományozható tapasztalat. Baka költészete ezt az utat követi: azok közé az alkotó művészek közé tartozik, akik önmagukban is teljes világot alkotnak: a klasszikus értelemben vett hagyománykövető és nyelvileg új korrespondenciákat feltárni kész költői alanyiság jogfolytonos tapasztalata ez. Baka a világot írja (vagy írja újra) művészi eszközeivel, a világot értelmezi, értelmet ad neki, kutatja mikro- és makrokozmosz, ember és világ, alfa és omega közötti metaforikus összefüggéseket. A klasszikus modernek útkövetése ez: Baka sajátos nyelvezetével és képi világával alakítja költői világlátását és világlátomását, amely részeiben és egészében is szerves egységet alkot. Folytonosság is ez korábbi és későbbi munkáinak hálórendszerében: korábbiak jelennek meg újabb szempontú szerkezetekben, nyelvének motivikus és tematikus meghatározottsága oda-vissza értelmezi az egyes darabokat, s fűzi fel őket időtlen, egységes világlátomásba. Ez a gazdagság aprólékos, szinte már leltárszerű szerkezetet feltételez, de nem öncélú és koncepció nélküli a világ „dolgainak" e poétikai megragadása. Tudatos birtokbavétel ez a nyelvvel megfogalmazott és kimondott világértelmezés. Költői világlátása pedánsan következetes: verseiben olyan metaforikus világ nyílik meg, amelyben a legapróbb (és leghétköznapibb) mozzanatok is világmagyarázó funkcióval rendelkezhetnek. Baka világlátomásának alapképei első kötetétől kísérik költészetét: „Az éj, e csillagokkal kivert / vaskesztyű Isten kezén", vagy „A felhők közt bakancsszögek: / rúgások csillagképei", vagy „A zivatar ezernyi tűje / kihímezi a réteket" struktúrái megtalálhatók minden kötetében. E metaforikus látásmód korrespondencia-teremtése mikro- és makrokozmosz, illetve a mindennapi léthelyzet és az egyetemes törvényszerűség között dialogizál rendkívül összetett, többszörös áttétellel működő képsoraival. A teremtett poétikai alapanyag a világalakító korrespondenciákat az egyén fokozatosan mélyülő és az egzisztenciális rettenetből fakadó semmisség és megsemmisíthetőség tudatáig fokozza. Baka kétpólusú képeinek egyik oldalán mindig a makrokozmoszt jelölő motívumok állnak (Hold, csillagok, Tejút), amelyek képi síkon világegész-genezist reprezentálnak, míg a másik oldalon az alapléthelyzet szükségszerűségei sorakoznak (leves, zsírkarika, fűszer, fűrészpor), vagyis mindaz, ami megteremti, ha szűkebb körben is, az individuális létteret. A kétpólusosság azokban a többszörös áttételű képekben válik meghaladottá, amelyekben az önreflexivitás világalkotó funkciója mellett hangsúlyos, motivikus-szimbolikus létértelmezésként artikulálódik: „Itt bent, a tompa, téglából rakott / Boltív - a menny silány paródiája - / Alatt havas mezők: papírlapok / Fagyán ropog a toliam, és a tájra II Krikszkrakszol róka-űzte nyúlnyomot: / Verssorokat - még menekül az eszme, I S ha végül felbukik, prédául esve, / Fröcskölnek, mint a vér, a mondatok."