Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 12. szám - Olasz Sándor: Regény a 20. században – a 20. század a regényben
beleolvashatok, aligha kérdőjelezhető meg. Avagy mit sugall rendkívüli erővel a korszak lepusztult szürkeségéről a Pontos történetek útközben? Pedig - a nouveau roman szabályai szerint - szinte csak leírást kapunk. Ebbe a furcsa, többszörösen ellentmondásos helyzetbe aztán a születő posztmoderntől fölvett vívóállás és harcos területfoglalás hoz új elemet. Bár a gyakran elhangzó vádakat is óvatosan kell megközelítenünk. Hiszen az, hogy a hatvanas évek közepétől szárnyait bontogató, majd a jelentős művekkel a hetvenes évek közepén berobbanó új próza mindenféle hagyományt lesöpört volna, fölöttébb kétséges. Nádas Péter pályájának első évtizedei a késő modemitásba ágyazódnak, Esterházy Péter a magyar próza sokáig háttérbe szorított (néha kissé lenézett) örökségeihez (Mikszáth, Csáth, Kosztolányi, Ottlik) kanyarodik vissza. A hetvenes évek levegőtlen, perspektívátlan, tét nélküli világáról talán éppen a Termelési regény mondja el a legtöbbet. Biblia, Egy családregény vége - egy víziókkal, hallu- cinációkkal teli miliő érzékelteti az ötvenes évek atmoszféráját, noha a korszak politikai eseményeiről, szociológiai vonatkozásairól árva szó nem esik. Érzékelhető a váltás: az új magyar regényírók abban a hiszemben élnek és írnak, hogy az alkotónak a legszemélyesebb életével és nem egy általánosan érvényes, mindenre és mindenkire egyaránt vonatkozó társadalmi valóság igazságával és hamisságaival kell számolnia. Amit a regény veszít a réven, megnyeri a vámon. A személyes történelem élmény, a szubjektívre hangolt történeti tudat példája lehet Nádas Emlékiratok könyve című munkája. Ebből is a Temetések éve című 1956-os fejezet. Miközben a névtelen elbeszélőt zavarja, hogy a tömeg kizárólag ideológiai és politikai fogalmakban gondolkodik, ő a „személyes forradalmát" akarja fölidézni, azt, ami a legszemélyesebben rá vonatkozik. Mindez nem zárja ki, hogy az elbeszélő a Szent István körúton hullámzó tömeg ritmusában „a közösség érzetét" tapasztalja. Igaz, az újabb magyar prózatörténetben van egy legalább másfél évtizedes időszak, amikor ijesztő mértékben sokasodnak azok a besorolhatatlan, műfajok fölötti szövegek, amelyek gátlástalan szójátékaikkal, semmitmondásukkal és rébuszaikkal, a történet mindenféle fogódzóját kiiktató módszerükkel mindenféle szembenézésnek, a próza elemi fölfedező igényének hátat fordítanak. Számukra nincs fölfedezésre váró ismeretlen. Néhány évig Márton László Átkelés az üvegen című regénye válik kanonizálandó kultuszkönyvvé. A manapság ritkán emlegetett mű („a valóságok tetszőlegesen szaporíthatok") mintha Balassa Péternek azt a hasonlatát szemléltetné, mely szerint összetörjük a dolgokat még nagyjában egységben láttató távcsövet, s a kaleidoszkóp ezerféle színes darabjára hull minden. Kérdés - mondja Balassa -, mit látunk így. A regény azonban - noha a legteljesebb mértékben amorf műfaj - sok mindent túlél és elvisel. A regény halála, a történet, a nagy elbeszélés halála - mind-mind tévhiteknek bizonyulnak. Az utóbbi évtizedek arra is számos példát adnak, hogy a regényszerűség leírt, kiiktatott kritériumaival egyre gyakrabban találkozunk. Ilyen mű volt már a nyolcvanas évek sikerkönyve, Krasznahorkai László Sátántangója, mely - miközben ízig-vérig modern próza - még a hősök szociológiai rajzáról sem feledkezik meg. Ilyen a néhány évvel ezelőtti könyvsiker, Spiró György Fogsága, mely a nagyregénynek, a nagy elbeszélésnek, a korrajzos, koridéző, sok szereplőt mozgató, kalandos történetre épülő művek folytatása. Nemrég konferencia tárgya volt, hogy a rendszerváltozás miként jelenik meg a magyar irodalomban. A regényirodalomból is hozhatók példák (Grendel Lajos Einstein harangjaitól Csiki László Ajakír című regényéig), az újabb regényre azonban mintha ugyanaz volna érvényes, ami Závada Pál A fényképész utókora című munkájának egyik hősére: mintha átaludná ezeket az éveket. Mintha nem igazán merítene abból az aggodalomból, bizonytalanságból, hullásból és bomlásból, ami az utóbbi két évtizedben sajnálatos módon létélményünk lett. Áttételesen persze igen. Sándor Iván A szefforiszi ösvénye, Krasznahorkai László Háború és háborúja - többek között - olyan közérzetet vésnek az olvasóba rendkívüli 48
