Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 12. szám - Ferdinandy György: A ház

Anyám ezúttal sem volt beszédesebb, mint első utazása idején. Hatvanéves lett, a születésnapján érkezett, de nekünk még ezt se mondta meg. Ott, a francia tanyán látnia kellett, hogy hiábavaló volt a házért és a kertért való évtizedes küzdelem. Hogy ez a kis tanya itt a mi számunkra előreláthatóan végleges.

Akkor történt, hogy összecsomagolt, és elindult a vasútállomás felé. Egyedül, gyalog. Aznap láttam utoljára sírni. Azon a keskeny földúton.

Ezek már Miklós bácsi évei voltak, az utolsó szerelem. Mellette hosszú, szép öregkora lett. Tanítványok jártak ki hozzá, megbékült a világgal. Elmúlt már nyolcvanéves, amikor ágynak döntötte egy buta baleset. Az állatvásárban, ahová évről évre kijárt, fellökték - mint mondta - a nyugatnémetek.

Öcsém minden reggel átment hozzá az utolsó években. Befűtött, elkészítette a reggelijét. Az ebédet is ő hozta neki, ételhordóval, az iskolából, ahol tanított.

Zsóka bevásárolt, és ha rászánta magát, kitakarított. Ez a munkamegosztás hosszú éveken át hibátlanul működött.

Amikor átnéztem a papírjait, megdöbbentett, hogy anya milyen sokat betegeskedett. Ő maga soha nem panaszkodott, mi pedig még azt se vettük észre, hogy már régen rokkantnyugdíjas, hatvanévesen. A gyerekek azt hiszik, hogy a szüleik örök életűek. Számomra is természetes volt, hogy minden hónapban kaptam tőle egy szálkás, németes betűkkel írt hosszú levelet.

Utolsó éveiben kiült a kapuba, amikor tudta, hogy már leszállt a gépem. A reptéri buszt még ma is ott állítom meg, a kiskapuban. Nézem a régi házat. Anyám őrhelyét, amit nem hagyott el soha, és ami most végleg rám maradt.

14