Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11. szám - Kovács Krisztina: Az egyidejűség retorikája (Mózes Huba: A kötöttség körei. Állandóság és változás egyidejűsége a versben)
Kovács Krisztina Az egyidejűség retorikája (Mózes Huba: A kötöttség körei. Állandóság és változás egyidejűsége a versben) Mózes Huba verstani kutatásait legutóbb A kötöttség körei. Állandóság és változás a versben című munkájában foglalta össze. A monográfia összegző válogatás, a korábbi években folyóiratokban és kötetekben megjelent cikkek, tanulmányok átdolgozott, szerkesztett változata. A könyv a közelmúlt verstani kutatásainak eredményeire reflektál, egyetért vagy polemizál, összefoglal és összegez. Problémafelvetéseit az elkötelezett érdeklődés irányítja, a módszertani, fogalmi elemzések így mindig a vitatott kérdések közelében maradnak. Az alcímnek választott állandóság és változás fogalmai ilyen módon a retorika és a stilisztika, az elmélet és a poétika által kijelölt tartományban mozognak. A változás és körkörösség azonban a vizsgálatok jellegét, arculatát is jellemző fogalmakként működnek. A tanulmánygyűjtemény a körkörösségre vizsgálandó motívumként és szerkesztési elvként tekint. Ha a szóban forgó munkát tankönyvként, oktatási segédanyagként szemléljük, mindenképpen „haladó" verstan könyvként használhatjuk. Retorikai alapozás és leíró jellegű verstani bemutatás helyett a nyelvtörténeti kontextus kerül előtérbe. A középpontban így a kronologikus megközelítés, szövegváltozatok és fordítástechnika kapcsolata, ritmikai kérdések állnak. Mózes Huba kötetében a líra formai kérdései mindig szövegközi műveletekben, komparatív vizsgálatok során bomlanak ki. Verstanának logikai menetét a történetiség szervezi. Ez a szemlélet határozottan érvényesül a Versszerűség és műfajiság fejezetben. A szerző az Otestamentum boldogmondásaiból, a bibliai hermeneutika tipológiájából kiindulva filológia és textológia, nyelvtörténet és szövegkiadások kapcsolata mentén bontja ki saját modelljét. Nem véletlen, hogy a korai magyar bibliafordítások elsősorban a ritmus tipológiai kérdései (gondolatritmus, olvasóritmus, kötött ritmus) miatt érdekesek a szerző számára. Kutatásai megerősítik Tőzsér Árpád felvetését, mely szerint a magyar líraiság műfaji jegyei az ótestamentumi könyvek fordításában, parafrázisaiban kereshetők. A lírából levezethető ritmika szerepét kevésbé funkcionális, inkább kultúrtörténeti szempontokat figyelembe vevő szemléletben vizsgálja. Az összehasonlító elemzések irányait a műfajok közötti átjárás, a műfordítások és eredeti szövegek kapcsolatai jelölik ki. Természetes hát, hogy a tanulmány a régi magyar irodalom tárgyalt szövegeinek fő sajátságaként közösségi produktumukat említi. A fordítók, akkomodálók a műfajokra érzékeny befogadókként rezonáltak. Ez a sajátosság a szövegfordításokban is megmutatkozott, így a különböző műfajcsoportok közötti átfedések gazdag változatait hozták létre. A magyar költészet ősi elemei (munkadalok, rituális énekek) a versformák származástanához nélkülözhetetlen adatokat szolgáltatnak, e párhuzamok kellően hangsúlyozott kapcsolatokként épülnek a kötetbe. A fordítások a poétika történetének még nem kellően vizsgált részei, éppen 109
