Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11. szám - Géczi János: Veszprém-esszé
két, illetve a lokálisnak gondolt érdekeket képviselők hangját hallom. Akadnak ugyan, akik úgy gyanítják, az őslakosok tömegénél jóval nagyobb a vazallusok száma. Az egyneműség hiánya az ürügy, hogy a lakosok között nincs egyensúly. Másrészt mégis ez lehet annak az eredete és biztosítéka, hogy egyre-másra érkeznek új és újabb letelepedni szándékozók, akik számára ez az instabil állapot a korábbihoz képest inkább kiegyensúlyozottságot ígér. Szóval a város lakossága sosem éri el azt az állapotot, amelyet vagy az igen, vagy a nem, vagy az elheverés, vagy a fölállás, az éhség, avagy a jóllakottság jellemezne. Nem alakulhat ki homogén (képzetes) testbéliség és szellemiség, errefelé a minimális számú egyensúlyi helyzeten kívül mindig több kínálódik fel. A matematikusok azt állítják, hogy létezik olyan test, amely csak két egyensúlyi ponttal rendelkezik: a stabillal és az instabillal, én azonban a két pólus közti változatok sorozatát ismerem. Hiába tudom, hogy élnek tengeri teknőcök, amelyek olyan páncélformára tettek szert az evolúció során, amely mindig lehetővé teszi a könnyű talpra állást, én nem vagyok teknőcfaj egyede, és ha jól érzékelem, a városom sem ilyesféle jószág. Meglehet, nincs egyébről szó, mint arról, hogy a település ezen a módon kerüli el, hogy a két, egyensúlyi állapottal jellemezhető ideális lét valami katasztrófa eredményeként egyetlenegy egyensúlyi állapotúvá alakuljon, így a nem létező dolgok közébe sorolódjon maga is, mivel egyetlen egyensúlyi helyzettel rendelkező test nem létezik. Persze nem állíthatjuk azt, hogy a nem létező dolgok nem befolyásolják a közösség életét, az emberek sorsát, vagy a történelmet. Sőt, éppen ellenkező a tapasztalatunk: mintha nemegyszer hosszú időbe került volna az abban való megbizonyosodás, hogy a valóságban nem létező dolgokra hivatkozva kreálód- nak szabályok, és e formulák betartására kötelezik a közösséghez tartozókat, sőt, mindössze azok válhatnak közösségi taggá, akik számára a felállított norma szentség. Tárlat címmel könyvet írtam egykor, melyben csak azokat a művészektől kapott tárgyakat mutattam be, amelyek között élek. A lakásom belsejéről esik szó. A képek között található az az 1978-ban készült festmény, két egymásra ragasztott vászondarab, amin két, egymásba kapaszkodó, kék kontúrú alak látható. A háttér földbama, rothadtsárga, iszapzöld, egészen olyan, mint a paradicsom. Veszprémnek nincs meghatározó színe, mint van sajátja valamennyi toszkán városnak, az Esterel-hegységnek Nizzától nyugatra, vagy akár a konstantinápolyi török rózsát utánozó sárga Bécsnek. Koloritjával télen a télhez, nyáron a nyárhoz alkalmazkodik, olyan, mint kertem barna varangya (amely Adél kutya játszótársa), a tavi béka (ami, ha a kutyák ugatásba fognak, menten elkezdi a vartyogást), akik az evolúció során szerzett tulajdonságuk eredményeként a környezet színét utánozzák. Ennek a városnak a színi környezete a négy évszaké, az ökörvérszí- nű meggybokroké a hegyoldalon, a sárga vadszőlővel gúzsba kötött házaké, a vadcsapásoktól csíkozott havas lejtőké, a novemberi esők után maradt mocsoké. A rókáé, a rómaiak kedvelte felsőörsi kőé. Mind-mind örökké ugyanaz, miközben napszakonként, hónaponként, megvilágítástól függően árnyalataiban változók. Veszprém tavasszal többnyire zöld, nyáron főként kék. A fűtől. Az égtől. 37
