Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11. szám - Géczi János: Veszprém-esszé

Géczi János Veszprém-esszé Veszprémet, amióta erre tanári munkámhoz szükségem mutatkozott, s az euró­pai olvasás- és írástörténet rejtelmeibe merültem, olyannak látom, mint a kései reneszánsz humanista enciklopédiáját. Mondjuk, mint Milton protestáns szelle­miségű Elveszett Paradicsomát, vagy Francois Rabelais művét, a féktelen étvágyú hőst előtérbe állító Pantagruelt. Vagy még inkább Cristoforo Maiorana Aiszóposz- kéziratát. Veszprém idők és terek és eszmék kongregációja, amelynek az olvasója tudja, mikor olvas all'antica öltözetben, mikor modemben, mikor mozognak az állati és emberi szereplők középkori környezetben, avagy szovjet-orosz tankodro­mon, firenzei boltokban vagy a Jeruzsálem-hegyi városrész hálószobáiban, illetve a Csatár-hegyen, gombászás közben. Tudja, hogy mikor kell a betűket szavakká cso­portosítani, mikor érdemes hevesen deklamálva elhadami a szerelmes szavakat. Rövid utcák mondatain keresztül haladok, hogy merre is, az mindaddig nem derül ki, míg bele nem torkollik az utolsó szó egy keresztben futó, másik utcába, avagy villás elágazásba, amiként elválik az Óváros térről leereszkedő Ányos utcá­tól a szapora lépést diktáló Ostromlépcső. A kapkodó lélegzetű mondatok mégis egyetlen városrészt fognak körbe, amint, hol a sziklaszirt alatti mélységben, hol a platóról nagy hirtelen aláereszkedvén, balra vagy jobbra fordulva, s a keskeny perem vízszintes felületén levegővételhez jutnak. Az utcák szövege egyetlen hely, a vár történetét mondja el - állapítottam meg a felhők fölött, Darmstadtból hazafele az Easyjet légörvényekbe be-bezuhanó kis gépén, mínusz 33 fokos a kinti levegő, hisz legalább tízezer méter magasban repülök, ez már a magasság­hoz szokott sas számára is elviselhetetlennek bizonyulna. Ilyen légüres térben mindössze az Isten és az őbelőle - a neoplatonisták elképzelésének megfelelően - emanációval képződő mennyei seregek létezhetnek. A magasból látszik, hogy a föld felszíne zöld és fahéjsárga foltokból és vízfolyások kék és szürke szalagjai­ból áll össze; kár, hogy néhol nem írják rájuk, hogy darabjaira ne széledjen, mely települést tartják egybe. A német-osztrák táj olyan mozaikos, mint bármelyik arab város. Térképszerű. Az én városom nem ilyen. Leginkább egy magyar novella szövegtestéhez hason­ló. Némelykor azt képzelem, hogy nem több egyetlen tárcánál, amelyet a föld mélyében ébredt tektonikus hatalom erői darabjaira vetettek szét, s mint mész­kőfennsíkot az esők, folyások és szelek darabjaira hasogattak, a réseit kanyonná mélyítették, itt-ott fel-, amott orgona- és aranyvessző hosszú gyökereihez kötve leeresztettek. Hajdani barátom házának hátsó kertjéből meg lehetett figyelni a 23

Next

/
Thumbnails
Contents