Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11. szám - Buda Ferenc: Álomi bálom ; Utószó (versek)
Külleme szörnyűképp riasztott, de más ajtó nem nyílt a házba, toporogtam hát tétovázva, bámulván azt a ronda maszkot: igazi-é? Vagy csak ragasztott?... Rá-rálesek a rusnya dögre, az meg röfög, szuszog hörögve, s tátott pofával úgy tekint rám, hogy a felismerés csodája belémhasít, akár a villám: nem ál az arc! Bizony valódi! Hogy fogok én ettől a bálba biléta híján itt belógni? Ha elkapna, meg is zabálna! Ez itt a végórám, a vesztem! A rémülettől dermedeztem. Aztán — hogyan ? nincs róla gőzöm sikerült a félszem legyőznöm, majd egy óvatlan pillanatban, mielőtt még szemügyre venne, beosontam-befurakodtam a nyüzsgő-bozsgó bálterembe, s ott meghúzódtam egy sarokban. Elfeketült már kinn az égbolt, de benn is furcsamód sötét volt: csillár helyett egy pisla lámpa lógott bele a félhomályba. Zengett-zuholt a gépi diszkó, csápolt a nép, s elhűlve láttam: Jó ég, hisz itt mindenki disznó egytől-egyig! Nincs semmi kétség! Hol vagyok én? Miféle bálban? Sűrült-sokadozott a népség: süldők, kocák, vidor malackák sürgő hada, hízott heréitek, egyikük a söröspalackját félig hunyt szemmel szopogatta, mások eltűntek, visszatértek, szivaroztak, csereberéltek, fánkot nyelt egy falánk ebadta,
