Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: A huszadik századi magyar költészet nagy pillanatai

semmit"), éppen ezért az egész elbeszélést tudatosan gellert kapottként bemutató-lebegte- tő linearitásával, végül pedig a brüsszeli politikai célképzet kidobásával-elrepítésével („s fejünk fölött elrepül a nikkelszamovár."). Háromszoros zarándokutat játszat egybe a vers: egy költőnek és mozgalmámak készülő ember megosztott célzatú (Párizs vagy Brüsszel?) val- colását; az evangéliumok történetét; és az orosz forradalmat. Mindebből marad az úton- lévőség most-pontokra-szakadt örök újrakezdése és az ezzel szembesülő tudat mérlegelő mértéke az autentikusnak szimulált tudathorizonton.

Az „Én vagyok" megalkotottsága azt a tudatot, azt az Igét nevezi meg, amely leírhatatlan, de viszonyaiban leosztódik, hogy minden tudatban ismét visszaalkotódhasson. Figyelemre méltó ebből a szempontból Szabó Lőrinc és T. S. Eliot verseinek visszaolvasó építkezése: „én teremtem csupán,", „I remember", „I should be glad of another death" - „emlékszem én", „Másféle halálnak örülnék". Mindkét költőnél a vers vége épp a Daniéból is kiolvasható, Kassáknál megfigyelt horizont-összeolvadáshoz jut el: az eseményesség narratívája a belőle való kilépés pillanatában az egész történet tudati átváltoztatását programozza. Poétikailag ez a kimondott: „Költő vagyok —", „én KASSAK LAJOS vagyok". Ennek leosztódása a szöveg, amely éppen ezt a viszonyt hivatott nyelvi-grammatikai (és csak ezt szolgálóan verstani) alakzatokkal rögzíteni. „A mindenséggel mérd magad!" felemelő arányaival élni át az elszivárgó élet esetlegességeit.

Én imigyen olvasom a Dante-mű végén a költő egyszerre narratív és szövegszerkesztő pozícióját:

La forma universal di questo nodo

Credo ch'io vidi

Szász Károly fordításában:

Az általános elvet e rejtélyben,

Hiszem hogy meglelém,

Kassák szavaival: „látom a partokat, amint elfolynak mellettem s szemeim előtt kinyílik a tér a világossággal áldott". Ennek a kassáki textusnak a párjára hívta fel figyelmemet Tóth Szilvia: Kokoschka 1971-ben megjelent, magyarra Életem címmel lefordított memoárjában hasonlóan, a háború ellenében, azt megkerülve, a reneszánszig visszavezetve tájékozódását imigyen fogalmaz: „titkos elragadtatásomnak véget vetett a háború. De a tér sugárzásának okával, ezzel a titokkal bújócskát játszva, általa nyílt meg a szemem, ugyanúgy, mint valamikor gyermekkoromban, amikor először értettem meg a fény titkát. Számomra ez az expresszionizmus."

És erre az összeolvasásra Babits utóbbi - a húszas évek poétikai eseményeit is összegező - Dante-esszéjében kapom meg a módszertani útmutatást, még a múltháttér eseményességének összevetését (az irány megformálását) is a jelenen átfutó előrelépéssel (én úgy neveztem: a világszerűségből a szövegszerűségbe való átlépéssel): „Ha korunk az embert kívánja látni a költőben, az egész embert, ahogyan legmélyebb s legemberibb gyökereiből kinő, ahogyan a világba belefogódzik, abban körülnéz, akar és cselekszik: nem találhat nekivalóbb költőt. Bizonyos értelemben Dante legaktivistább költője a világirodalomnak. S ez a szó igazi értelme: mert Dante nemcsak jelszavakban és elméletileg játszott valami elvont aktivitás kéjeivel: ő tudta, mit akar, s élete is cselekvő élet volt, azon ritka életek egyike, hol cselekvés és alkotás nem bénítják egymást. Mert ez a cselekvés ugyanonnan nőtt ki, ahonnan az alkotás: a legmelegebb és legegyénibb emberi mélységből, a szerelemből; s föltört, mint maga az alkotás, a legáltalánosabb és legönzetlenebb emberi magasságig, az emberi közösség, egység és méltóság igazi és tiszta átérzéséig, mely maga a vallás, a keresztény vallás. Korunk erotizmusa és kollektivizmusa egyformán meglelhetik e középkori zseniben azt, ami rokon és érdekes. [...] A jelennek a múlt hátterével való együttlátása

54