Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 10. szám - Buda Ferencz: Világ, világom (részlet egy készülő önéletírásból)
a szombati elszámoláskor húsz forint valahány fillért nyomtak a markomba áldozatos munkám jutalmául. Bajos volna ezt a forint jelenlegi árfolyamára átszámítani, ám úgy gondolom, hogy ez az összeg mai pénzben sem igen tenne ki túl sokat: talán olyan ezer vagy ezerkétszázat - egyheti munkáért! Ekkora anyagi haszon láttán le is mondtam róla, hogy abban a cseresznyéskertben gyarapítsam tovább a vagyonomat. Valami komolyabb munkát kellett hát keresnem. Effélében akkortájt nem volt hiány: az újjáépítéssel járó sürgős feladatok, majd az elképzelt(etett) szocializmus nagyarányú célkitűzései föllendítették az állami építőipart. Hatalmas új létesítmények nőttek ki a puszta (vagy pusztává tett) földből országszerte. Debrecenben — többek közt - a régóta meglévő (s ha jól emlékszem) négy mellé még két nagy laktanya. Az egyiket a Hajdúsámson felé vezető út mentén, Debrecen keleti határán jócskán kívül legfeljebb még csak alapozhatták 51 nyarán, a másik azonban - a városnak épp az ellenkező, nyugati peremén, a Böszörményi meg a Balmazújvárosi út kereszteződésétől kifelé egy jó hajításnyira - már tető alatt állott. Itt-ott közfalakat kellett utólag felrakni egy-két épületben, ezenfelül szerelési munkálatok maradtak még hátra, a kivésett falak s a sok helyütt levert vakolat javítgatása, no meg töméntelen takarítanivaló. Első feladatom az volt, hogy a hosszú és széles laktanyafolyosók 20*20-as cementlapokkal burkolt padlatáról el kellett távolítanom a meszelés után vastagon rászáradt, s helyenként egybefüggő mészfoltokat. Egy kis spaknit meg tenyérnyi dörzspapír— azaz: smirgli- - darabkákat bocsájtottak rendelkezésemre a munkához. Ezekkel fölszerelkezvén reggel héttől déli tizenkettőig, majd az ebédszünet leteltével egy órától délután ötig térden csúszva kapartam, dörzsöltem meg csiszoltam a hidegburkolatot - kis híján azt írtam ide: míg csak bele nem untam. De bizony beleuntam én abba alig egy félóra alatt! Roppantul haladatlan dolog volt: azok a cementlapok meg mészfoltok túlságos ragaszkodással szerették egymást, minden négyzetcentiméternyi tiszta helyért keményen meg kellett küzdenem. Ráadásul a felkapart mész szállongó porával folyton telirakódott az orrom, nem győztem fújkálni-tisztogatni, ráadásul még csípte is belül. De hát mit tehettem volna? Ezt a munkát, sajnos, nem lehetett csak úgy madártávlatból elvégezni; ha tetszett, ha nem, a szó szoros értelmében neki kellett feküdnöm. Hosszú időre igen megutáltam én akkor a mésznek még a szagát is, ám az meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyom az építkezést, s valami kellemesebb vagy legalább elviselhetőbb munka után nézek. Tudtam s elfogadtam, hogy itt kell kitartanom: egyfelől a tisztesség miatt, másfelől a várható kereset reményében. Háromhatvanas órabérrel vettek fel, s ez a kertészetbeli lehetőségekhez képest szinte úri jövedelemnek számított: kezdetben felnőtt segédmunkások sem kaptak sokkal többet ennél. A második héten pedig sikerült megszabadulnom a folyosótakarítástól is. Brigádvezetőnk, egy sovány, barázdált arcú, középkorú férfi (akit persze akkor én öregnek láttam) egy fekete hajú, vastag szemöldökű, szúrós fekete szemű, harminc év körüli kőműves mellé rendelt culágernek, azaz segédmunkásnak. Különféle kiegészítő munkák meg javítások, újravakolások során kellett a keze alá dolgoznom. Az első perctől fogva kiderült, hogy kissé zordnak tetsző külseje ellenére jóindulatú, barátságos emberrel hozott össze a sors, aki beosztásánál fogva maga sem teljesítményben, hanem órabérben építette a szocializmust, s 6
