Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 1. szám - Fehér Zoltán: „De szép kocsi, de szép ló előtte” (A bátyai paraszti lótartás hagyományai)
állott a béres hálóhelye, a kuszlik. A takarmányt általában az istálló padlásán tárolták, de volt olyan is, ahol az udvarban külön álló polyvás volt erre a célra. Volt, aki golyóra kötötte a lovat a jászolhoz. Ezek a kb. 10 cm átmérőjű átfúrt faragott fagolyók arra szolgáltak, hogy megakadályozzák a lónak a kötőfékszárba való lépését. A golyó tehát a kötőfékre volt felhúzva. Az istállót minden másnap szokták takarítani. Kihordják a trágyát, új szalmát terítenek. A lovakat minden reggel vakarják lóvakaróval vagy kefével. Egy paprikakereskedő béresét úgy ellenőrizte, hogy fehér kesztyűt húzott, azzal simította meg lova hátát, aztán megnézte a kesztyűt, hogy poros lett-e. Nyáron, ha volt az udvarban árnyékos hely, ki szokták hozni oda a lovakat az istállóból, a kocsi mögé kötötték őket, ott ettek, és éjszakára is ott maradtak. A paraszti lótartás egy sor kiszolgáló iparágat hozott létre. Ezekre itt nem térek ki, csak megemlítem mint ilyeneket: a kovácsot, a bognárt, a kötélverőt, a szíjgyártót, a csengőkészítő kolompárt. Lóvásárok A bátyaiak számára a legfontosabb lóvásárok a kalocsai József-napi és András-napi soka- dalom voltak. Eljutottak azonban a bajai, a tolnai, a szekszárdi, a paksi, sőt a szabadszállási vásárokba is. Trianon előtt azonban szinte a történelmi határokig elmentek, még a szabadkai vásárról is hoztak lovat. Főleg a nehezebb testű sodrott fajtákat a Dunántúlról hozták. Eladó lovaikat a kocsi hátsó saroglyájához kötötték, s a vásárolt lovat is úgy hozták haza, esetleg a szomszéd fogatával. Volt olyan is, aki gyalog ment a vásárba, s a vásárolt lovon jött haza. (Szőrén ülve meg azt.) Dr. Szabó Géza, a szekszárdi múzeum igazgatója szép leírását adja a két világháború közötti ottani lóvásároknak. Akinek volt lova, az számos mesét tud a vásárokról, ahol bizony talán nem is akadt olyan gazda, akit legalább egyszer be nem csaptak volna. Aki pedig csak nézelődött, mint gyerekkoromban én is a baranyai meg tolnai vásárokban, nem felejti a külön gondosan elkerített lóvásárok különös, pörgős hangulatát, a szekerek alól hajnalban álmosan előbúvó purdékat, a rájuk morgó öreg vásározó cigányokat, majd vásárnyitáskor egy pillanat alatt zsibongani kezdő sokadalmat, a kiabáló, egymás kezébe csapkodó alkuvókat. Délután a kiürülő vásártér hangulatát, ahol a sátorból a férfiak hangoskodásának erőssége mutatta, hogy meddig tart még a csikó ára, mögötte pedig egy-egy tompa puffanás, vagy megvillanó késpenge jelezte: az alkunál azért nem mindenki volt teljesen elégedett. A kapuban a kifelé kacagva szaladó fiúk dicsekedve suhintották, csattintották egymás felé a vásárfiaként kapott kis ostort, mintha máris a bakon ülnének. A kislányok mézeskalács babát vagy szívet (...) szorítva keblükre nézték, melyiküké szebb, színesebb, nagyobb. A csendes parasztnép pedig szekérre ülve a kocsi után kötött tehénkével, vagy a vásárban vett csikóval elindult hazafelé, hogy odahaza életüket szolgáló, jó társat neveljen belőle. A lóvásárokra érkező lovakat a vásár bejáratánál mindig megvizsgálta az állatorvos. Azoknak a kocsiknak a rúdja végét, amelyeket el akartak adni, szalmacsóvával látták el, s az ég felé állították. Ahol csak a ló volt eladó, ott a rúd végére zablát rakott a gazda, s úgy állította függőlegesre. Aki nem volt elég élelmes, arra ráakaszkodtak a kupecek. Megegyeztek a gazdával, hogy ha ennyiért adják el, akkor ennyi a jutalékuk, ha annyiért, akkor annyi. Attól kezdve nem a gazda, hanem a kupec árulta a lovat. Ők általában cigányok voltak, de akadt köztük magyar ember is. Nagy lócsíszároknak nevezték azokat, akik igen értettek a lovakhoz. Némi módosítással itt is igaz az a megállapítás, miszerint a gyönge fogatot tartó kis fóldű emberek egy része szinte mesterségszerűen, állandó mellékkereset céljából cserélgette lovait. 91
