Forrás, 2009 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Szuromi Pál: Üdvözlégy sötétség (Az árnyak nyomdokain)

vitális Elvis Presley-film fináléjában akkora ámyékképet vetett a legendás, önpusztításba feledkező énekes, hogy az vívódó, magába roskadó alakját már-már agyonnyomta. Ami annyit tesz: az árnyak kifejezési skálája majdhogynem szinkronban áll a sziporkázó fény- effektusokkal. Még az ironikus, humoros szerepeket is bátran felvállalják.

Csak épp a részletek feltárásában nem bírnak igazán jeleskedni.

Pedig nap mint nap mondogatjuk: pont ezekben lakozik az igazság ördöge. Amit nemigen szoktunk kétségbe vonni. Mégis úgy vélem: e bölcsesség osztatlan elfogadásával újra csak visszajutottunk a végletes igazságokra aspiráló racionalista észjáráshoz. Amely a másféle megközelítéseket eleve kudarcra ítéli. Olyan ez, akár a részek és egészek örökös párviadala. S akad-e vészjóslóbb, tragikusabb közösségi szituáció, mint amikor egy-egy teremtmény voltaképp az egész megtestesítőjének képzeli magát? Persze dehogy akarom elvitatni a világoló sugárnyalábok és a leleményes értelem fundamentális szerepét. Csak méltányosabb, reálisabb mértéket szeretnék adni a fények és árnyékok bizalomteli kapcsolatának. Legtöbbször azt gondoljuk: a tavaszi kikelet tájékán mindenekelőtt a fények újjászületésének köszönhetjük felfokozott, intenzív térélményünket. Noha ez a súlyosabb árnyékzónák közreműködése nélkül aligha képzelhető el. A késő őszi és téli időszakok érzelmi, vizuális szürkesége pont e kicsattanó kontrasztok hiányából fakad.

A szegedi éjszakák eleven, dinamikus szépsége is ugyanezekre a kiugró feszültségekre vezethető vissza. Ráadásul e vaksi, lidérces napszakokban a szemléleti érzékenységünk is jótékonyan feldúsul. Igaz, nappali körülmények közt is fölöttébb kíváncsiak vagyunk az emberek és tárgyak mögötti lényegi vonásokra, csak ezeket ritkán kapjuk el. Ámbár épp ez a látás, a művészet paradoxona. Az éjszakák villogó, szerkezetes látványrendjében ellenben valósággal belátunk az épületek, a családok belvilágába. A felvillanó, elsötétedő ablakszemek logikusan jelzik a tévéműsorok végét, népszerűségét. Amint a négyzetes fénykalitkák mögötti magányos, társas vagy ölelkező ámyékképek is roppant beszédesek. Ha nem is mindig vidítóak. Ennek ellenére az esti, éjszakai fénytüneményekben van valami időszerű, demokratikus sugallat. Nem elég, hogy a belső energiák, a szubjektív világolások alternatíváit hangsúlyozzák, de ezzel együtt az apró, parányi teremtmények alig ismert erejére is példát adnak.

S tényleg: miközben bámészkodom, meditálok a Tisza menti éjszakákban, hirtelenjében egy különös, fehér sugárzású Tóth Menyhért-kép villan eszembe. A bölcs címet viseli, bár eredetileg Lenin-portrénak készült. De aztán a mester egy személytelen, szuggesztív fejet formált belőle. A külső körvonalakat áttetszővé tette, hogy a belső energiáknak tágasabb élettere legyen. Legyen köze a többiekhez, a külvilághoz. Még akkor is, ha a mostani időkben legalább négyszer szakítanak meg egy-egy tévéfilmet, természetesen a reklámok jóvoltából. A gyógyszerreklámok egynémelyike pedig olyasmivel ámít bennünket, hogy nem lehet időnk a fejfájásra, egyáltalán, a kellemetlen dolgok elviselésére. Nos, az efféle műfényes, veszedelmes optimizmusoktól ugyancsak megcsömörlöttem. Inkább előveszem kedvenc Rembrandt-albumomat, s a Mészárszék című víziót nézegetem. Felakasztott, kibelezett és fényittas ökör, mögötte sejtelmes, kába sötétség. Gyönyörű és drasztikus remekmű. Mintha az alkotó úgyszólván mindent tudna az emberi létezés genealógiájáról, az árnyak becsületéről.

96