Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 7-8. szám - Rettegés a ráérő időtől (Beszélgetés Fliegauf Benedekkel)
Beszéljünk az időről. Az idő nem más, mint az emberi elme elvont teremtménye. Fontos, hogy egy folyamatban lássuk magunkat. Úgy értem, hogy fontos dolog a történelem: szeretjük magunkat egy lineáris történetben látni. Az időre és a történelemre mint fogalomra tehát szükség van. Ez vitathatatlan. Ugyanakkor a történelmi gondolkodás egyfajta hamis fejlődést és visszafejlődést láttat velünk. Ez az ár, amit a más szempontból hasznos történelmi nézőpontért fizetünk. Például a szenvedés mennyisége elég konstansnak tűnik a bolygón. Ehhez képest szívesen elvágyódunk letűnt korokba, ahova valamiféle paradicsomi állapotokat vizionálunk. Valamiért azt gondoljuk, hogy régen közelebb voltunk a természethez, az Egységhez. A közgondolkodás a nyugati civilizációt egyfajta gyors távolodásnak tartja, valamiféle ideális-paradicsomi állapottól. Bárcsak így lenne! Akkor csak annyi dolgunk volna, hogy leromboljuk a nyugati civilizációt. Azt hiszem, ennél kicsit nagyobb a baj. Szerintem teljesen mindegy, hogy szakócával magokat törünk vagy atomerőművel maghasadást idézünk elő. Az sem számít, hogy organikus élelmiszert vagy tartósított élelmiszert eszünk. Az is mindegy, hogy töltőtollat használunk vagy internetet. Ezek a dolgok semmilyen módon nem változtatják meg a létezéssel kapcsolatos alapélményünk minőségét. Van egy elég friss változás bennem. Harmincéves koromig azt hittem, hogy a jó dolgok valahogy járnak nekem. Az, hogy szeressenek, az, hogy legyen pénzem, az, hogy népszerű legyek: az valahogy jár nekem. Eléggé fel voltam háborodva, ha valami hiányzott. Azt mondtam, hogy itt van ez a hideg, barátságtalan bolygó, és ahhoz, hogy valami jól essen, azért mindig nagyon meg kell dolgozni. A betegségekkel is így voltam. Mi az, hogy fáj a fejem? Mi az, hogy elfárad a karom? Micsoda tökéletlen hülyeség ez a létezés? Kinek kell ez? Kértem én, hogy megszülessek? Ezeket a kérdéseket tettem fel nap mint nap. Azt hiszem, ez az attitűd ismerős mindannyiunknak, az állandó panaszkodás nagyon népszerű tevékenység: olyasmi, mint a tévénézés vagy az orrtúrás. Én kiszálltam ebből a tömegsportból. Nézz körül, mi minden történik itt, ennél az egyszerű kávéházi asztalnál. Most nyeltem le egy korty kávét: a csersav összehúzza a gyomromat, olyan, mint amikor citromot csöpögtetsz az osztrigára; azt gondolom, hogy a pincémőnek, aki kiszolgál minket, hasogató fejgörcse van; látom, ahogy lassan mozog a szád, miközben figyeled, amit mondok; szemben ül egy lány, aki feszülten összeszorítja combjait, és világítóan lila pulóvert visel. Ez a töredéke annak a pillanatnak, amiben vagyunk. Hátborzongató és gyönyörű nem? Micsoda tele- vény! Most ehhez képest képzeljük el a világűrt. Az űr nagyon közel van: fölfelé kell menni, kocsival néhány óra lenne csak. Szóval a világűr egy köbkilométerében négy-öt atom kering. Iszonyúan üres és nagyon hideg tér. Ehhez képest már nem is olyan idegen ez a bolygó. Ráadásul létezünk! Fel kell fognunk, hogy a nemlétünk a normális, és az, hogy itt lehetünk és kitölthetjük a teret és az időt ezzel a hússal, csonttal, vérrel, ez egy nagy ajándék. Megrendítő erejű hálát érzek azért, amiért vagyok. Hogy hogy vagyok, az már egy másodlagos kérdés. A puszta vanságnak örülök. Még egy dologra rájöttem mostanában. Ez is nagyon egyszerű dolog, és elképzelhetőnek tartom, hogy sokaknak ez is egyértelmű. Rájöttem arra, hogy a valóság nem létezik. Sokáig azt hittem, hogy vannak illúzióink, hiedelmeink, és 112
