Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 7-8. szám - „Volt egy víz alatti palotám” (Beszélgetés Péterfy Gergellyel)

lan előny a többiekkel szemben talán nagy képűvé is tett. Járt a szám, hivatkoztam, több nyelven idéztem.

Természetesen idővel valószínűleg elsimul a dolog. Mármint, hogy mikor érem utol a biológiai fizimiskámmal a saját koromat. Én most biztosan nem harminchétnek nézek ki, hanem jóval többnek. Tehát az a begyorsulás, ami a biológiai vagy a pszichikai órámban van, az lehet az oka, ami miatt többféle időket megélve gyorsabban öregszem. A testem fölött az idő tizenegy éves korom óta baromi gyorsan múlik. Ez nyilván egy kamasz gyereket alaposan megzavar. Biztos, hogy ez a jellemfejlődésemben, a pszichológiai fejlődésemben egy csomó anomáliát okozott, ami nem valószínű, hogy egy ideális személyiség térképén rajta lenne. Miközben persze nem tudjuk, hogy milyen az ideális személyiség-térkép, de hát tételezzük föl, hogy van egy ilyen sztenderd. Azt tudjuk, hogy a normalitás az abnormalitás egyik speciális esete.

Úgyhogy az idővel én ilyenfajta bajokkal vagyok.

Az is egy nagyon érdekes dolog, hogy amikor előadást tartok, teszem azt a hellenisztikus irodalomról, és mondom-mondom, majd amikor befejezem, akkor veszem észre, hogy közben én teljesen máson gondolkodtam. Teljesen máshol voltam, ott sem voltam, miközben az órámat leadtam. Ez elég ijesztő, mert nagyon nagyok a távolságok, nagyon nehéz ezt józan ésszel belátni. Az én józan eszem ezt nagyon nehezen fogadja el, hogy ez így jó volna. A normalitásom állandóan fenyegető mutatóujjal áll, és azt mondja, hogy ez nem annyira jó. A morális kérdést nyilván ennek a további következményei vetik föl.

Mivel számomra csak a ráérő idő van, és az összes többi az tanult, meg ilyenolyan okból gyakorolt personáim szerint széthasadt külső idők, ezért nem biztos, hogy ezeket az énjeimet kellő odaadással szolgálom. E téren van egyfajta szemrehányásom magammal szemben, nem jó a lelkiismeretem.

Azt hadd mondjam el, hogy amikor a palotáról van szó, nem az írásról van szó. Azért nem, mert ott nem írok, és nem az íráson gondolkodom, hanem egy olyan világban vagyok, ahonnan egyébként írni is tudok. A ráérő időn belül van az írásnak az ideje. Ahhoz nincs egy külön énem, aki ír. Ez csak legföljebb akkor van, ha valaki bejön a szobába, amikor megmondtam, hogy ne jöjjenek be. Akkor meg röhögök magamon, mert meglátom azt a hagyjatok békén, hagyjatok gondolkodni típusú pofát, aki ír. Az meg olyan kínos, mert hallatlanul ciki a művész urat nem szabad zavarni szerep, meg ez az egész szórakozott művészszerep, nagyon utálom. A dolognak ez az oldala meg a művészszerep az, amitől végképp hányok (sic!). Szerencsére erre aztán nincs is énem. Sőt, azt gondolom, hogy én leszek az utolsó, akit az utcán írónak néznek, sosem lesz nagy kalapom, sálam, és a tekintetem sem különösebben réveteg. Ezek nem, és a karóra sem.

Az írás ideje a ráérő időn belül van, de annak meg van egy nagyon érdekes időbeni játéka. Ezt azóta veszem észre magamon, amióta csak írok. Ahhoz, hogy abba az állapotba kerüljek, hogy valamit meg tudjak írni, az kell, hogy minden nap írjak. Van az időnek egy nagyon furcsa természete, amivel nagyon nem tudok megbirkózni - és ha az eddigiek nem mutatták volna eléggé, hogy ezek az idők egyáltalán nincsenek az én kezemben, akkor ez végképp mutatja -, ha kihagyok, ha egy nap nem írok, akkor másnap már nem tudok írni. Nem tudom,

58