Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 7-8. szám - „Volt egy víz alatti palotám” (Beszélgetés Péterfy Gergellyel)
A pontból B pontba. Látok, cselekszem, megállók a pirosnál, elsőbbséget adok, fékezek, és mindaz megvan, ami a vezetéshez kell.- Olyan, mintha két párhuzamos időt használnál fel egy időben, ami már önmagában paradoxon. Hiszen ez az időnek olyan halmazait feltételezi, amiből hiányzik valamennyi idő.- Ez az, amit aztán végképp nem tudok megmagyarázni. Azt nem tudom, hogy ezek mennyire párhuzamosak, vagy hogy is vannak. Azt tudom, hogy visz- sza kell jönni a rendes időbe. Tulajdonképpen váltogatom a két időt. Egy kicsit kétségbe vagyok esve ez ügyben, hogy nagyon azt érzem, hogy kapaszkodni kell a rendes hétköznapi dolgokba. A belső időben például nem lehet járni alkoholos fejjel. Nem természete az efféle tudati befolyásoltság. Olyan, mint amikor félálomban vagy, és eszedbe jutott valami gondolat vagy szó, vagy egy eseménysort láttál, és valamiért visszajössz a félálomból az éberségbe és megpróbálod összerakni, és valami elképesztő zagyvaság jön ki. Holott ott még teljesen értetted, kristálytiszta volt, tökéletes logika működött a dologban. Van egy ilyenfajta természete, hogy nagyon nehezen tudod összerakni egy józan logikával, hogy mi volt abban a jó vagy mi volt abban az érdekes. Másrészt egy nagyon egyenletes idő valahogy az a másik.- Ennek az időnek szinte már közege van?- Igen, mások benne a zajok, máshogy közlekedem benne. Ebben a fantáziafizikai valómban is nagyon nagy távolságokat teszek meg, és tényleg ezeket meg is teszem. Érzékelem azt, hogy elmentem 100 kilométert és visszajöttem egy másik fantáziabeli helyszínről. Sokkal olvadékonyabb, a hétköznapok logikai határait teljesen felrúgó idő ez. Ennek az a Hans Castorp-os oldala, hogy az az idő, amikor azt nézed, hogy mennyi a hét perc, tehát a külső idővel mért percek, itt valójában iszonyatosan hosszú idők. Erre mondom azt, hogy nekem igazából csak ráérő időm van. Tíz évvel ezelőtt, amióta egy vidéki város egyetemén tanítok, csodálkoztam rá először egy nagyon érdekes dologra. Oda ugye el kell menni, el kell látni az oktatási feladatot, osztályzatokat adni, vizsgáztatni, egyszóval működni kell. Aztán abból a városból visszajövök, és abban a pillanatban, ahogy leszállók a vonatról Pesten, egyszerűen nem tudom a napomat, hogy mit is csináltam amott. Ez olyanokból is kiderül, hogy ha Pesten véletlenül összetalálkozom olyan emberekkel, akiket én ott tanítok, ismerek és tudom a nevüket, nem ismerem meg őket és nem tudom a nevüket, és fogalmam sincs, hogy kik azok. A nem kontinuus idő, már ami a világban eltöltött idő, ilyen ravaszul széthasadozik. Természetesen, ha visz- szamegyek, megint mindenre és mindenkire emlékszem. Szerintem ez azért van, mert vélhetően itt kapcsolok egyet. Ott meg tudom csinálni ezeket a dolgokat, de valami egészen külön rekeszbe tolom le vagy külön helyen tartom őket. Ennek nem tudom sem a neurológiai, sem semmifajta hátterét. Ez volt az első nagyon kézzelfogható tapasztalat arról, hogy egy másik térben - szinte egy másik szerepben - eltöltött idő hogyan jelenik meg a memóriában. Sehogy.- Ezek szerint van egy Péterfy Gergely, aki a víz alatti palotában és annak idejében létezik, van egy, aki az egyetemen tanít, van egy, aki a családjával él stb. Miközben van egy másik is, aki meg mindenhol ott van. O vajon ki lehet? 56
