Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 7-8. szám - „Mitől lenne szabad?” (Beszélgetés Sári Lászlóval)

magunkra fordított időn kívül legyen időnk megteremteni az életünk feltételeit. Ilyenkor a munkára, a pénzkeresésre érnénk rá „szabad időnkben". Az összes többi időnkben pedig, amikor erre nem érünk rá, magunkkal lehetnénk és elheverhetnénk szépen.

Ebben a kötelességektől mentes időben nem kellene koncentrálnunk; nem kellene összeszedettnek lennünk; nem kellene az elvárásoknak megfelelően öltözködnünk, viselkednünk; egyáltalán nem kellene semminek sem megfelelnünk. Tökéletesen magunk lehetnénk - a legtermészetesebb állapotunkban. De hát ez túl szép, egészen idilli lenne. Olyan idilli, mint az állatok élete. Mert ők tudják ezt, csak akkor „dolgoznak" a létfenntartásukért, amikor szükséges. A mi alkotó, teremtő munkálkodásunk, dolgozásunk egyáltalán nem emlékeztet a természeti lények életvezetésére. A munkát az emberen kívül minden természeti lény mini- mál-programban végzi. A természetben létezők csak az elég fogalmát ismerik, a sok fogalmát nem. Nem csinálnak az elégnél többet semmiből.

Amikor nem halmozok fel, nem gyűjtök, nem gyarapítók az elegendőn túl semmit (beleértve a szellemi kincsek halmozását is), akkor vagyok tehát emberként is természeti lény. Ez lenne az alapállapot, ez lenne az ember természetes állapota, nem pedig a teremtő, az alkotó tevékenység. A teremtő Isten azonban teremtő embert teremtett. Valamiért elvette tőle a természeti lény természettel való természetes viszonyát, és ezzel a rögeszmés alkotó-teremtő programmal belekényszerítette a műkörnyezet örökös építésébe. Erre nem szabadna több időt fordítania, mint amennyit biztonsága és kényelme megteremtése igényelne, ám mára mégis egy csúcsra járatott, óriási ipari civilizációs infrastruktúrát hozott létre, amelynek minden terhét minden pillanatban cipeli a hátán. Örökös erőfeszítéssel tartja fönn a működését, és ezzel egyidejűleg folyamatos tökéletesítésén fáradozik, abban a hitben, hogy ezáltal még biztonságosabbá és még kényelmesebbé teszi az életét. Valójában azonban az ipari civilizációs környezet és az attól való függés teljes egészében megszünteti az embernek mint természeti lénynek a létfeltételeit, s a természettel együtt önmaga természetes szellemi létezésének a feltételeit is. Mert hiszen minden szellemi erejével az infrastruktúra működésére figyel, miközben magáról már nem is vesz tudomást. Nincs rá ideje. így hát nem is találkozik magával. Úgy hal meg, hogy azt sem tudja, kinek az életét élte. Egy természeti lény életét kellett volna élnie, ám ehelyett egy teremtőprogram szolgálatában töltötte élete minden percét.

Ha ebben a rabságban mégis lenne szabad vagy ráérő időnk, akkor annak óráiban talán néha vissza kellene álmodnunk azt a természeti lényt, ami valaha volt az ember. Mert az elméjével már úgysem lenne képes újrateremteni vagy rekonstruálni azt, de megálmodni talán még lehetséges. Ebben nincs semmi misztika vagy költőiség, csupán arra gondolok, hogy öntudatlanul, az elme spekulációja, erőfeszítése nélkül talán könnyebben fel tudjuk ismerni természetes állapotainkat. Én például, és most következne végre a kérdésedre a válasz, egészen könnyen és gyorsan el tudom felejteni a mai civilizációnkban kötelezően vállalt szerepeimet.

Rövid időre is kiszakadva a városi tevékenységből, szinte azonnal visszazuhanok a tétlen létezésbe, és valamilyen fűszál, vagy bokorszerű életet kezdek

11